Sziasztok!

2021-ben folytatódik tovább a Rai 2019-ben indult sora. Írója Dan Abnett, a rajzokért Juan José Ryp felelős.

A Rai első könyvében egy negyedik évezredben játszódó történetbe csöppenhettünk. Az a helyzet, a negyedik évezred nagyon magával ragadó, és ez nincs másként a második kötet elolvasását követően sem.

Folytatódik Rai és Raijin, a két emberfeletti képességű robotnindzsa hajtóvadászata a gyilkos mesterséges intelligencia (Apa) biztonsági mentései után. Ezúttal viszont olyan lényekkel kerülnek szembe, amikkel nem biztos, hogy elbírnak.

Két szálon futnak a cselekmények. Az egyik szálon Rai és Raijin egy szintetikusok által lakott városba téved, miközben társaik az adatvilágban kutakodnak egy rejtélyes hang után.

A rejtélyes hang Raynek nevezi magát, és ismerős lehet a Valiant olvasóknak, ő bizony Deadshoot, aki Apa lomtárában rostokoll, mintha már csak egy hulladékfájl lenne. Tudniillik Apa az ő testét is felhasználta, hogy világuralomra törjön. Ehhez ki kellett a lelkét űznie a testből. A képen ő látható.

Rai és Raijin egy a pozitronikusok (szintetikus élet) felsőbbrendűségét hirdető közösségbe kerülnek, ahol a helyi vezetőről, Fúzióról derül ki, hogy ő bizony Apa biztonsági mentéseit, örököseit olvasztotta magába, így szerezve magának felbecsülhetetlen hatalmat. Rainak ez nem tetszik természetesen, és ki akarná belezni, viszont...

Egy magát Darknak nevezett sötét vihar tör a harcolókra, aki minden organikus életet magába szippant, a szintetikusokat pedig, csak úgy hobbiból, kiirtja, amerre jár. És hőseinket pécézi ki magának.

Gyorsan végig értem a képregényen, és ez baj. Nagyon, nagyon szórakoztató olvasmány, sok csavarral, és nagyon finom humorral. Ahol kell, ott pedig vérrel. A rajzok pedig továbbra is csodálatosak. Talán az zavart bennük egyedül, hogy sok helyen céltalanul ködösítve, homályosítva vannak. Én szeretem az élesebb rajzokat, de ez lehet csak az én egyéni szocproblémám.

Remélem a harmadik rész is hamarosan előrendelhetővé válik. 

Sziasztok!

Tudjátok eléggé Star Wars fan vagyok. A Marvel korszak képregényei közül volt, ami tetszett, és volt, ami kevésbé. Most ne hánytorgassuk fel a múltat, tekintsünk előre.

1997-2012 között jelent meg a Dark Horse Comics gondozásában a Vérvörös Birodalom sorozat. A három önálló, de összefüggő történet most egy kötetben is olvasható. A Szukits Kiadó 2020-ban megjelent Vérvörös Birodalom című, masszív, 500 oldalas fantasztikus könyvében.

 A képregény végén található karakterleírásból megtudhatjuk, hogy a császárt halála után klónozták, viszont a császári testőrgárda egyik tagja, Carnor Jax szabotálta a császár klónját, megölte, és önjelölt uralkodóként a helyére ült. Hát szabad ilyet? A lényeget majdnem elfelejtettem, a testőrgárda tagjait is lemészároltatta. Egy kivételével. Kir Kanos ugyanis megmenekült.

Kir Kanos egy makacs csávó, hűsége Palpatine császárhoz köti, és mindenáron meg akarja bosszulni őt. Útjába nem igazán állhat senki, bár sokan próbálkoznak, és a birodalom széthullását követő zűrzavarban maga sem tudja, hogy kiben bízhat, és kiben nem. Így találkozhatunk a Birodalom csatlósaival, a Maradvány hadseregeivel, a csempészek és fejvadászok képviselőivel, huttokkal, és ne feledkezzünk meg az Új Köztársaságról sem. Itt ismerd ki magad, ha tudod. És még egy cseppnyi romantikára is jutott energia.

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy bonyolódik az egész hatalmi játszma. A birodalom cafatait marcangoló belső ellenségeskedés, a köztársaság variálása, és a háttérből irányító, néha elő-előbukkanó Nom Anor miatt az olvasó nem nagyon tudja, éppen ki, mit, miért cselekszik. Az egész képregényt átitatja az intrika, és ez szerintem nagyon jól áll neki. Igazából a Carnor Jax történetét bemutató első fejezete tetszett a legjobban, viszont a Vér Tanácsa és az Elveszett Birodalom is tartalmazott rengeteg fordulatot, és egy percig sem unatkoztam.

A rajzok minősége nagyon hullámzó. Sajnos a második és harmadik történetben sokszor találkozhatunk elég ferde fejekkel, sokszor azt néztem, hogy a rajzon látható alak ember, emberszabású, űrlényszabású majom, vagy mifene. Kicsit az arcokra több időt kellett volna fordítani. Az ismerős arcok (nem a zenekar) is sokszor ismeretlenné vannak deformálódva, máskor meg olyan gyönyörűek, hogy megszólalnak, lelépnek a képregény lapjairól. És miért is jó ennek ellenére a képregény? Azért, mert nem megy az olvasási élmény rovására. Mert a történet miatt mindent meg lehet neki bocsátani.

A Szukits Kiadó képregényeinek megvalósításával soha nem volt különösebb bajom, de ez most kifejezetten szép darab. A maga 500 oldalával szép vaskos, és a borító gyönyörű. Nem tudom, láttam-e már ennél szebbet.

Ami igazán zavart, hogy vége lett. Lehet panaszt fogok tenni. Folytatást kérek! Most! De jó lesz azonnal is.

Sziasztok!

Sziasztok!

Nem is olyan régen mutattam be itt a blogon Robert Kirkman Oblivion Song című képregényének bemutatóját. Akkor még csak az első két könyvet olvastam el. Ma sorra került a folytatás.

A korábbi bejegyzést az alábbi linken érhetitek el:

https://tinyurl.com/gwj4g8eo

Na de akkor térjünk rá a folytatásra. Ha elolvastátok a fenti bejegyzést, tisztában vagytok az Oblivion Song alaptörténetével. A képregény második kötete hatalmas cliffhangerrel ért véget, ugyanis egy rejtélyes idegen faj tűnik fel a Feledésben, és emberekre vadásznak. Ez a furcsa faj az általunk arctalan emberekként ismert népség.

Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, az arctalan emberek továbbra is hódolnak emberrablási hóbortjuknak, viszont már nagy üzemben ténykednek, és menekülni akarnak a "növekedés" elől. Hogy ez mi is, még nem derült ki, viszont az útvonal a mi dimenziónkba vezet.

Nathan és barátai ismét nagy galibába kerülnek. Mentőakciót kell szervezni. Ed családjának megmentéséért, és sajnos nem mindenki tér haza a Feledésből.

Pont erre volt szükségem. A képregény folytatása akciódús, mozgalmas, és tele van horrorisztikus feszültséggel. Gondoljunk csak az embereket boncolgató idegen lényekre.

Kirkman világépítése nagyon jól halad az útján. Az arctalanok népéről is sokmindent megtudunk, de ez még mindig majdnem a semmi. Titokzatos, feszült a képregény. Csihi-puhival, dimenzióváltásokkal tele akciójelenetekkel, szétplaccsanó emberekkel és idegen lényekkel egyaránt. 

A Feledésben élő emberek továbbra is nagyon menők. Szelidített szörnyek hátán repkednek, vagy éppen gyűjtik az élelmet. Az arctalanokkal viszont meggyűlik a bajuk nekik is.

Ha tehetitek, kezdjétek el olvasni az Oblivion Songot. Egy érdekes világba csöppenhettek, és egy percig nem fogtok unatkozni. Ha szeretitek az űrlényes akciókat, ha nem írtóztok kis horrortól, ez a képregény nektek való.

A folytatás minimum másfél hónap múlva jelenik meg. A negyedik rész végén viszont ismét akkora cliffhanger volt, hogy már most olvasnám a folytatást. Bosszantó...

Sziasztok.

Sziasztok, Kedves Olvasók!

Habár a blog témája képregény, a mai bejegyzésem egy olyan könyvről fog szólni, ami nem képregény, de képeskönyv. :D Ez Simon Stalenhag: Mesék a Hurokból című könyve (Agave, 2020.)

Stalenhagot a digitális rajzai, festményei tették híressé, nekem pedig az első itthon megjelent könyve, az Elektronikus Állam teszi felejthetetlen alakká. Képein a futurisztikus, sci-fibe illő alakokat vegyít a hagyományos vidéki látképpel. Ilyen képekből készült válogatás a Mesék a Hurokból, ami lényegében egy keret, és kickstarter kampány keretében valósult meg először. Ugyanez mondható el az Elektronikus Államról is, ahol a képek már korábban léteztek, és az alkotó a történetet később írta hozzá, hogy kiadhassa.

Svédországban az '50-es '60-as években a világ legnagyobb részecskegyorsítója hatására felpörög az élet. A technológia hatalmas fejlődésnek indul, viszont ahogy az lenni szokott, volt egy kis bökkenő. Vagy több bökkenő. Stalenhag a hurokbéli gyerekkorát meséli el a rajzokon keresztül, hozzájuk egy-egy emléket társítva.

Természetesen a hurok projektet leállítják, és a találmányok a múlt szilánkjaiként szanaszét hevernek a svéd pusztában, hogy a gyerek író és barátai kedvüket leljék bennük. A gyermeki szemmel szórakoztatónak ható képek, játékok a felnőtt olvasó szemével viszont abszurdnak, bizarrnak hatnak. Tanulságul annak, hogy mire vagyunk mi képesek a földdel. Lényegében a pusztításon kívül semmire sem. A hurok kitermelte a mocskát, megbolygatta a téridő-kontinuumot, mindenfelé szennyezést, nem lebomló hulladékot, fizikai, lelki sebeket hagyva maga után.

A halottnak tűnő svéd tájon barangolhatunk Simon Stalenhaggal, gyönyörő rajzain, és elgondolkodtató történetein keresztül. Sci-fibe ágyazott dráma ez a javából.

A képen a könyvből egy rajzot fényképeztem ki nektek, amin egy halott android szájában élelem után kutató cinke látható.

Sziasztok!

Sziasztok!

Nem gondoltam, volna, hogy a karácsony előtt beszerzett, hírből sem ismert képregény, a Fumax Kiadó gondozásában megjelent Transmetropolitan lesz 2020. legérdekesebb, legmegbotránkoztatóbb és legviccesebb megjelenése. Warren Ellis képregénye meghökkentő világot épít fel, a cyberpunkra jellemző jegyekkel. Az első kötet zsenialitását nem tudom, hogy lehet-e überelni. Lesz még kettő... ha szerencsések vagyunk, legalább ugyanilyeneket kapunk.

"- Ez a fiú fura, Channon. Cseréld vissza, vagy add el egy bontónak.
- Aha, ja. Fogadjak el szerelmi tanácsot attól, akinek a volt felesége nem hajlandó kijönni a hibernálásból, amíg az exe él...
- Ezt meg ki mondta?
- Te.
- Kussolsz. Tévét nézek."
(részlet a képregényből, ford.: Holló-Vaskó Péter)

Te mit tennél egy olyan világban, ahol megfelelő biztosítással lényegében még embert is ölhetsz? Ahol a republikánusokat rezervátumba dugják? Ahol beállhatsz a tranziensekhez, akik transzfajú emberek, az ember és az űrlények határmezsgyéjén? Mit szólnál a ködlöncökhöz? Akik az emberi testük elporlasztásának energiájából működő nanorobotokká változva élnek ködszerű életet? Ahol elérhető a hibernáció, bár eléggé bizonytalan az emberi agyra gyakorolt hatása, és nem mellesleg a fej levágására van szükség hozzá? És ez még csak a felszín.

Spider Jerusalem egy hegyen élt remeteként 5 éven keresztül, ahol viszonylag boldogan, és zavartalanul teltek a napjai, szerencsétlenségére visszatér a városba. És utálja az egészet. Spider kőbunkó, mégis valamilyen módon benne az ember magára, vagy egy részére ismerhet. Vagy szeretne olyan laza lenni, mint ő. Viszont Spider annyira az igazság megszállottja, hogy nem rest bárkit és bármit felhasználni a célja eléréséért. És persze mindenki kapja be.

Spider a nagy szókimondásban rengeteg galibát okoz, viszont kalandjain keresztül megismerhetjük ezt az új bizarr világot, amiben élni kényszerül, annak minden mocskával együtt. Közben sokan ilyen-olyan okból vadásznak rá, de ami a legrosszabb, hogy sokan szeretik...

Hatalmas gratula a kiadónak ezért a képregényért. A kivitelezés gyönyörű. Matt, vastag papírra lett nyomtatva, ami üdítő. És a fordítói munka is szerintem zseniálisra sikerült, egy igazán új, élvezetes és ehhez a világhoz illő speciális nyelvezetet olvashatunk ebben a képregényben. És káromkodások változatos tárházát. Igaz? Te bunkó kis retek. Hatalmas. És az is nagyon bejött, hogy sok helyen a falfirkák, feliratok is lefordításra kerültek. Tényleg igényes munka.

A történetek humorosak, a szereplők nagyon jól összehangoltak. A képregény letehetetlen olvasmány. A The Boys-on röhögtem utoljára ennyit. Mondjuk ott - többek között -  megdugtak egy tengeri malacot, itt meg bébifókaszemet esznek és tigrishere pálinkát isznak, miközben szétlövik magukat drogokkal. Gondolom rájöttetek, hogy csak felnőtt olvasóknak ajánlott.

Köszönöm, hogy elolvastátok a bemutatómat.

Sziasztok!

"Holnap lesz a 10 éves évfordulója az átvitelnek. Folytatjuk díjnyertes dokumentum-film sorozatunkat, ma este keleti idő szerint 8 órakor: "Itt, aztán máshol". Egy olyan esemény volt, ami mindent megváltoztatott. Most, tíz évvel később az átvitel még mindig az életünk része. Megkérdezünk túlélőket, akik..."

(részlet az Oblivion Song című képregényből, írta Robert Kirkman).

 Mai bejegyzésemben a címben szereplő képregényt fogom nektek bemutatni, hátha megjön a kedvetek egy igazán ígéretes, izgalmas, és semmiképpen sem megszokott képregény elolvasásához. Az Oblivion Song egy fantasztikus sci-fi, már amennyire az első kötetből meg tudom ítélni, de már itt a kezemben a 2. része is, miközben a 3. és a 4. a polcon pihen. Szóval nem maradok a dal nélkül.

 A képregény hátlapján olvasható szöveg szerint egy évtizeddel ezelőtt Philadelphia 300.000 lakosa eltűnt a "feledésben". Nem mellesleg egy városnegyed is, aminek hűlt helyén ma már sivatag van.

Nathan, a főszereplőnk a történet elején egy furcsa dzsungelben vadászik emberekre, csuklyában. Egy házaspárt sikerül puskavégre kapnia, akik egy szempillantás alatt eltűnnek a dzsungelből. Nathanre pedig rátámad egy hatalmas gilisztafejű vakondszörny, ezért magát is leszúrja, hogy eltűnjön.

Nathan egy tudós, aki arra tette fel az életét, hogy a "feledésből", "eszméletlenségből" (ha egyszer kiadják magyarul, lesz dolga a fordítónak) visszahozzon embereket a való életbe. A "feledés" egy alternatív dimenzió, aminek egy része egy ismeretlen (?) oknál fogva helyet cserélt a mi világunkkal. A philadelphiai lakosok eltűntek a föld színéről, és helyettük óriás csótányoroszlánok, meg kardfogú elefántok költöztek ide (egy rövid időre, kiirtásukat követően sivatag maradt utánuk).

Nathan egy titkos kormányügynökségnek dolgozva szabadítaná ki a feledésből az ott ragadtakat, ezt láthattuk a képregény elején. Személyes ok is vezérli, mert az "átvitelnél" elvesztette bátyját is. Sajnos az élete eléggé széthullik a képregény végére. Közben pedig az se annyira biztos, hogy az "elragadottak" egyáltalán haza akarnának térni. Viszont ez már egy másik történet lesz.

Miért szeretem Kirkmant? Könnyű a kérdés. Kirkmannek erről a képregényéről is lerí, hogy imádja. Mint a Walking Deadnél. Szerintem nagy kedvvel írta. Könnyű nyelvezetű, nem bonyolítja tudományos kifejezésekkel, pedig ez a dimenzionális utazás miatt simán elférne. És könnyed. A karakterek nagyon jól meg vannak írva. És nagyon tetszik a Kirkmantől megszokott mondanivaló.

Ez pedig a megszoksz, vagy megszöksz. Vagy adaptálódsz, vagy meghalsz inkább. Ez a Walking Deadnél is, és az Oblivion Songnál is él. Az embereket egy idegen világba helyezi, nomád körülmények, vadállatok, vagy zombik közé, és éljetek. Éljetek. De hogyan élnének az emberek egy zombikkal, vagy egy vadállatokkal teli idegen világban? Adaptálódnak, megváltoznak. És ez nagyon tetszik az Oblivion Songban is.

Az Oblivion Song a képregényben az idegen dimenzió éjszakai "zajai", amik megfogják az oda látogatókat. Egyfajta természetes dal, amit soha nem tud kiverni az ember a fejéből, és valamilyen módon vonzza vissza a veszélyekkel teli "feledésbe". Hát én is így vagyok ezzel a képregénnyel. Szóval ha megbocsátotok, most olvasnám tovább.

Köszönöm a figyelmet, sziasztok.

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasónak!

Aki követi a blogot, az tudja, hogy Valiant mániás lettem. Vegyük mindjárt a Quantum és Woody történeteket, vagy a Rai negyedik évezredben játszódó robotninjás sztoriját. Most a sort az X-O Manowar című történet bemutatásával folytatom, amit angolul már elég nehéz lenne beszerezni, viszont itt a nagy szerencse, itthon a Goobo Kiadó gondozásában már két kötete megjelent. Hála az égnek és nekik. És egyébként sokkal jobb minőségben, mint angol unokatesói.

A minőség garantált a Goobonál. A kiadó nem a mainstream sorok kiadására tette fel a karrierjét, hanem sokkal inkább réteg cuccokra. Sajnos csak réteg cuccoknak nevezhetjük a fumettiket, vagy épp a mostani alanyunkat. Pedig tényleg üdítő dolgok ezek a sok Marvel és DC sor közepette.

De akkor térjünk rá mai kis szösszenetünkre. Az X-O Manowar képregénnyel először a Valiant twitter akciójában találkoztam, amikor a koronavírus miatt minden héten ingyen megosztottak egy-egy képregényüket. A rebootolt X-O fenemód megtetszett. Bár elég keveset értettem belőle. Szerencsére 2019-ben itthon megjelent az előzménye, az eredeti sor, úgyhogy be is szereztem a kedvetekért az első két könyvet. Meg a magam kedvéért. :D

 Kr. u. 5. század, Római Birodalom a helyszín, ahonnan elindulunk. A vizigótok háborúznak a rómaiakkal és megvallva az őszintét, elég szarul állnak. Vezetőjük elesik egy csatában, asszonyaikat és gyerekeiket pedig elrabolják a rómaiak. És még ez sem elég. Aricot, a trónörököst, és kis csapatát elrabolják a borágok, egy idegen faj képviselői, hogy távoli galaxisokba utazva először kertésznek, majd komposztnak használják őket.

A borágok hajóján rabszolgasorsra kárhoztatott vizigótoknak nincs esélye a menekülésre. Az idegen faj fegyverei és egyedei is sokkal fejlettebbek náluk.

A borágok istenként tisztelt szent páncélja viszont még nem tette le a voksát, hogy ki lehetne a kiválasztott a borágok között. Ez a páncél egy gömb, és Manowarnak hívják. Amikor valaki a közelébe kerül, köré épül, és lehet is agyalni az ellent, már ha elbír az alany a páncél erejével (és nem öli az meg).

Néhány év eltelik a komposztálóban, amire a kis vizigótoknak sikerül a fegyverterembe lázadniuk magukat, és lássa világ: Aric lesz a kiválasztott, aki méltó a Manowar erejére. Viszont társai mind meghalnak a lázadás közben, amíg őt védelmezik.

Aric visszatér a Földre, összetűzésbe kerül a rómaiakkal, csak azt nem veszi figyelembe, hogy eltelt kb. 1600 év, mióta elhagyta a Földet. Közellenséggé válik, viszont... a borágok beépültek az emberiség leggazdagabbjainak kasztjába, így megbolydul a méhkas: hajtóvadászat indul Aric és páncélja kézre kerítéséért.

Ennyi volt az első könyv röviden. Remélem kedvet kaptok az elolvasásához. Támogassátok a kiadót, vásároljatok közvetlenül a kiadótól. Szerintem jó lenne, ha végig olvashatnánk Aric történetét.

Sziasztok!

(goobo.hu)

Sziasztok!

Biztosan hallottatok róla, hogy a Holdkelte Stúdió idén elkezdte a 2011-es IDW-féle TMNT sorozatot. Ha eddig nem, akkor most hallottatok róla. Ha engem kérdeztek: szép a Teknőc, nincsen párja, minden rajongónak ajánlom. De itt még nincs vége. Spoileres bemutató következik.

A Tini Nindzsa Teknőcök gyerekkorom legkedvesebb meséje volt, minden hétvégén reggel korán fel kellett kelni, hogy a főcímet már együtt énekeljük a tévé előtt ülve. Így hát nem is volt kérdés, hogy belekezdek a rebootolt sorba. No de milyenek a teknőcök? Amellett, hogy sok gyerekkori emléket felidéznek, valami újféle stílusban történik mindez, és így egy cseppet sem unalmas. Én eddig mindkét könyvből a limitált borítósat rendeltem meg, mert gyönyörű a borító (a képen a jobb felső sarokban a második könyvé látható).

Nézzétek a rajzokat! Szerintem nagyon rendben vannak. Szép éles vonalak, jól kidolgozott karakterek. Néhol egy-egy emberalak nem sikerül túl arányosra, de szerintem egyáltalán nem zavaró a kinézet, mivel ez maximum 2 oldalon tűnt fel. Sok helyen viszont elidőzik a szem a rajzokon.

És akkor innentől SPOILER!

Az első pár oldalon a feudális Japánba utazunk képzeletben, Szecska és Hamato Yoshi mester között párhuzamot vonva. Hamato Yoshi története a Fürgeláb klán szakadását meséli el, amikor Yoshi nem akar népirtani, ezért családjával együtt halálra ítélik. Feleségét megölik, viszont a mester 4 gyermekével le tud lépni, hogy 11 év után végül őket is megtalálja a klán, és likvidálja. Amikor Szecska a kajabeszerző körútjáról hazatér szeretett Teknőceihez, elmeséli a karácsonyfa alatt Yoshi mester történetét, annyival kiegészítve, hogy miután a klán Yoshi mestert lefejeztette, rövid snitt után patkány testben született újjá, abban a bizonyos laborban, ahonnan végül a teknőcökkel (fiaival) együtt megszöktek.

A második kötet nem halad a sztorival annyira előre, inkább egy későbbi háborúra készíti fel az olvasót. A Fürgeláb klán szervezkedik, erre egy rejtélyes francia nindzsa megölése a bizonyíték. Közben Krang és dr. Stockman a mutáns macska, Hob segítségével elraboltatja Szecskát, mint a mutagén szérum egyedüli tiszta hordozóját, ugyanis Ő lehet a kulcsa egy másik bolygón vívott háború megnyerésének. Aztán meg folyt. köv. a harmadik részben. :)

Igazából a reinkarnációs része a történetnek nekem nagyon tetszett, és a feudális Japán képei, az akkor élt nindzsa harcosok, a Fürgeláb klán feje mind nagyon igényesen néznek ki (és a klánfőnök erősen hajaz a meséből ismert Zúzóra, ami plusz pont). Nem is tudom eleget dícsérni ezt a képregényt, mert ez nagyon rendben van.

És akkor ami még hátra van, az, hogy Boldog Karácsonyt kívánjak minden kedves Olvasónak. Köszönöm az eddigi figyelmet, és remélem, jövőre is velem tartotok majd a képregények birodalmába. Vigyázzatok magatokra!

Sziasztok!

(A képen a képregényből kifényképezett paneleket láthattok, a képregényt Kevin Eastman és Tom Waltz írta, a rajzokért Dan Duncan és Mateus Santolouco (feudális Japán) feleltek. Holdkelte Stúdió, 2020.)

Sziasztok!

Még mindig elég sok mindent olvasok párhuzamosan, viszont az idén utoljára érkezett külföldi cucc hozzám, és nem tudtam kihagyni az elolvasását. Ez a 2000AD Kiadó Hope… for the Future című kötete.

A képregény hátoldala sok finomságot ígér: remény a pokolban. Egy alternatív háború utáni ’40-es évekbeli Los Angeles, ahol az okkult erők az élet részei. Mallory Hope egy privát kopó, akit a múltja kísért, és egy démon, akivel együtt dolgozik.

Fú, hol is kezdjem. A képregény elején Hope detektívet éppen péppé verik, aztán mindenféle szimbólum közepette kiszabadul, közben egy gázmaszkos apáca jelenik meg, akit senki nem lát, és bumm, már otthon is van.

A magánnyomozó ugyanis egyfajta mágus, aki minden egyes varázslattal közelebb kerül a halálhoz, mert kísérője szipkázza életerejét. Szóval amint tesz valami jót, újabb szeg kerül abba a koporsóba. Meglátjuk, meddig bírja. A gyerekéért tenné, amit tesz, de valamiért az első alkalommal rosszul sült el a dolog, azért tapadt rá a kedves horrorisztikus néni.

Az új megbízás azonban fenekestül felforgatja az életét. Eltűnik egy filmsztár kisfiú, viszont sehogy sem áll össze a kép. Mindenki csak profitált a gyerekből, nincs indíték. Viszont hamar kiderül, a gyerekszínész varázsa nem csak a tehetségének volt köszönhető, ugyanis ő is mágia használó volt, a filmjei ezért voltak annyira sikeresek. Közben különféle nyomasztó látomások gyötrik Hope-ot. Természetesen a történet végén, egy lebujban talál egy olyan embert, akinek volt indítéka a gyerek megölésére: a kiégett volt gyereksztárt, aki féltékenységből ölt.

És hogy miért tetszett annyira a képregény? Végig hozza azt a noiros stílust, amit a fülszöveg ígért. A nyomozás közben Hope – kicsit klisésen – a megbízója, a gyerek anyjának ágyában végzi, aki ellopja a fegyverét, hogy elintézze a bántalmazó férjét. A kivégzése előtt a detektív meglátogatja a nőt, akinek a szenvedésmentes halált ajándékozza a mágia segítségével (nagyon megható ez a képsor).

A képregény kinézete iszonyat jó. Olyan, mintha már ezer éve a pincében porosodott, hajtogatódott volna, az elején főszereplőinkkel. A borító igen erős papír, és ami még finomság, matt papírra van nyomtatva. Semmi csillogás, és ezt szeretem.

A második része már előrendelhető, az elsőt se hagyjátok ki.

Ha további képregényes tartalmakra vagytok kíváncsiak, keressétek a Relic Hunter facebook oldalát (www.facebook.com/relichunterteam), vagy a relichunter.hu oldalt.

Sziasztok!

Sziasztok!

Az a baj, ha az ember egyszerre több képregényt olvas párhuzamosan, elveszik a részletekben, és egyiknek sem ér a végére, így cikk sem születhet belőlük. Most viszont a nálunk tiszavirág életet élt Outcastet sikerült gyorsan végigolvasni. A Frike Comics jóvoltából ugyanis nagyon akciósan lehetett hozzájutni a képregény itthon megjelent 4 részéhez együtt.

Robert Kirkman munkásságát a Walking Deadből ismerjük sokan. Viszont rendkívül termékeny írónak mondható, és határainkon innen és túl is hatalmas népszerűségnek örvend. A Walking Dead egy nagyon jól sikerült képregénysorozat, így hatalmas csalódás volt, amikor a Marvelnek végzett bérmunka keretében Kirkman elkurvult, és írt egy akkora blődlit, mint a Marvel Zombik. Erre volna igény? Remélem nem. Az Outcast nekem kimaradt korábban, most néztem, a képregények 2016-17-ben jelentek meg a Frike Comicsnál. Jó rég volt, és összesen 4 füzetkét ért meg az eredeti sor 6 részét magában tömörítve.

Mire is számítottam. Igazából semmire. A borítók alapján ez valami masszív alkesz naplója lehet, aki állandóan pépesre veri a pókerező nyugdíjasokat a sarki 728-as számú italkimérésben.

Természetesen nem erről van szó. Bár ami a borítók vérességét illeti, a képregény belül sem szűkölködik ketchupban. Sajnos a 6 füzet max bemelegítésnek lehet jó, egy külföldön sok részt megélt sorozatból. Viszont arra mindenképpen jó volt, hogy ha itthon nem adja ki senki, ez a sorozat megéri a misét, berendelem külföldről.

A kitaszított mibenléte sem derül ki a rövid bevezetőből. Igazából arról van szó, hogy egy amcsi kisvárosban némelyik ember önidegenként kezd viselkedni, mondhatni elég gonosz lesz. Egy kisfiúval indul az egész, aki megeszi a saját ujját. Értsd ez alatt: tényleg megeszi a saját ujját. Papot kell hát hívni. A tiszteletes nem bír a kisfiút megszálló démonnal, ezért segítséget kér főhősünktől, aki korábban már pár embert pépesre vert, viszont soha semmi problémája nem akadt ebből a lelki gyötrelmeken kívül.

Ugyanis ahol a kereszt és a szenteltvíz nem hat, ott megjelenik a kitaszított, akit a megszálló gonosz lelkek nem szívelnek, ezért érintésétől (vagy verésétől, ki mit szeret) elhagyják az ártatlanok testét. És az utóbbi időben nagy szükség van a szolgálataira, mert megszaporodik a megszállások száma. A kitaszítottról kiderül, hogy gyerekkora óta küzd a démonokkal, ugyanis anyját is, majd saját lányát (?) is megszállta valami, ezért veszít el mindenkit maga körül. A gonosz lelkek kicsit rá vannak szállva szegény párára.

Igazából ennyit gondoltam bevezetésnek, nem lelőve a többi poént. Szerintem egy nagyon jó atmoszférájú képregénysorról van szó, és nem fogom kibírni, hogy ne rendeljem meg a folytatást külföldről, mert az alapötlet nagyon tetszik, és Kirkman tényleg kitett magáért. Szóval aki bele szeretne kóstolni az új köntösbe öltöztetett ördögűzésbe, az rendelje meg a Frike Comicstól (magyar[kukac]frike[pont]net), amíg a készlet tart. ;)

A képen a képregények borítói láthatóak.

Sziasztok!