Sziasztok!

 A mai bejegyzésem témája a Hellboy lesz, a képregények közül eddig két kötetet olvastam el (magyar TPB), no meg persze pár szót ejtek a most megjelent Hellboy filmről is, mert én is feljogosítva érzem magam az internetnek hála, hogy blogot írjak, és egy visszafogott véleményt. Tudom, hogy senkit se érdekel, de mégis… Spoilereket tartalmaz, szóval ha még nem olvastad az első két képregénykötetet, vagy nem láttad a filmet, de meg akarod nézni, akkor csak saját felelősségedre olvass tovább.

 A Hellboy képregény Mike Mignola alkotása, egy felettébb egyedi hangvételű dolog. A maga négyszögletes világával, gót, horrorisztikus hangulatával első pillanattól kezdve megfogott, és el sem engedett. Két kötetet sikerült is gyors egymásutánban elolvasni, vár még a polcon kettő.

 Gyerekkoromban a második világháború, és az ahhoz szorosan kapcsolódó önkényuralmi rendszerek volt a kedvenc történelmi témám, amiről szívesen tanultam, olvastam. Néhány könyvet önszorgalomból is elolvastam, főleg a náci okkultizmussal kapcsolatos témájúakat, titkos fegyveres meséket. A Hellboy ehhez a témához kapcsolódik, ugyanis az okkult nácik nem okulnak semmiből sem, megidézik az ördögöt a Földre, hogy előidézzék a Ragnarököt, csak nem jó helyre, így rossz kezekbe kerül. Tudós „apja” emberként neveli fel, és átállítja a jó oldalra. A sorsa viszont folyton kísérti: szarvas ördögként uralni fogja a Földet, ha jól nem vigyáz. Addig meg itt van néhány madárvámpír, farkasember, meg emberevő békagyíkmókus, meg homunkulus, rég meghalt szétszabdalt boszorkány, akiket le lehet zúzni a francba.

 Az okkult túlvilági téma mellett a képregénynek egészen finom önironikus humora van. Párszor felröhögtem, de a legemlékezetesebb az volt, amikor Hellboy leesik egy pincébe, ahol feltámadnak a csontvázak, akik nemhogy megtámadják, de megmutatják neki hol a kijárat, majd egy „Kösz Srácok!” kíséretében otthagyja őket a francba. Emellett a képregények hangulata végig magában hordoz valamiféle kilátástalanságot, a mattos sötét színhasználat végig baljóslatú, és még a humorosabb részeknél is túl komor, nem enged kiszakadni, az olvasó úgy érzi, hogy Hellboy végzete elkerülhetetlen. A kedvenc történetem a Leláncolt koporsó volt, amiből Hellboy szüleit ismerhetjük meg. Nem egy tipikus lávsztori. 

A képregényt itthon a Vad Virágok Könyvműhely adja ki, nekem a puhafedeles változatai vannak meg, nagyon pofás darabok, a történeteken felül kapunk kiegészítésként vázlatrajzokat, az alkotó kommentárjaival.

Térjünk rá a filmre. A 2019-es Hellboy nem olyan lett, mint amilyennek annyira sokan várták. Én nem vártam semennyire, pár héttel ezelőttig azt se tudtam, hogy rebootolják a Pokolfajzatot. A premier óta rengetegen szidták, és megmondom őszintén, hogy ha túl sok negatív kritikát kap egy film, elkezdek félni, hogy mi van, ha tényleg olyan lesz, mint ahogy leírták. Általában azonban nem szoktam egyet érteni a kritikus véleményekkel, volt a Covenant nevű borzalom, amit premier után szétajnároztak, vagy a Setét Torony, ami sokak szerint ócska volt. Egyikkel sem értettem egyet (hálistennek különbözünk).

Most a Hellboy film kapcsán is ezt tudom elmondani. Nem életem filmje volt, korántsem olyan, hogy ha csak egy filmet nézhetsz meg hátralévő életedben, ez legyen az. Viszont sok jó pillanata volt, és van lelke. Amikor beültünk rá haverral, arra gondoltunk, hogy ez már annyira szar lesz, hogy inkább jó. Bűnös élvezet, mint a Conan, a barbár, vagy a Pusztító. Igazából sok helyen nem találtam szavakat, annyira megfogott a képi világa, majd egy igazán rossz cgi vértócsával elrontották az élményt, majd ismét felépítették, majd megint lerontották. Hullámzó a film, a fantasy-s jelenetek viszont nagyon ott voltak (Vasorrú bába csirkelábakon forgó kastélya, vagy az óriások Angliában), a jelmezek is pöpecek, Hellyboy arca szerintem „nagyon él”, de amikor a Pokol elszabadul a Földön, látszódott, hogy erre nagyon sok ment el a költségvetésből.

 Igazából azért volt csalódás a film, mert a humora meg sem közelítette a képregényét, viszont egyszerre beleszuszakoltak annyi mindent, hogy csak néztünk ki a fejünkből, hogy ez most mi a szösz... Mondjuk egy percig sem unatkoztunk legalább. A hibáikból nem okuló nácikat viszont kár volt kihagyni belőle. Nem lett volna kár érte, ha kihagyják a filmből az apa-fia elnagyolt konfliktust, főleg, amikor a végén az a szellemidézés volt, nem lövöm le a poént, de ellentétes érzéseket váltott ki belőlem (egyszerre volt undorító, közhelyes, és emellett valamilyen morbid visszataszító módon megható is).

 Összességében trashnek nem elég trash, horrornak nem elég horror, olyan eszeveszett sokat még csak nem is trancsíroztak benne, viszont egy cseppet sem volt unalmas. :D Az akciójelenetek nagyon el lettek találva, jó kis pörgős rockzenére zúzás, baromkodás. A 18-as karikát megérdemelte. Talán ha kicsit még több utómunka, vagy pénz jutott volna rá, más lett volna, ezt már nem tudjuk meg.

 Én összességében 6 macskanyelvet adok rá a 10 boci csokiból, viszont érdemes külön kezelni a képregénytől a filmet, mint anno a Setét Torony filmet is a könyvektől (egyfajta alapművekként szolgáltak a filmek elkészítéséhez). Ha az ember nem ugyanazt várja, mint amit már egyszer elolvasott, jól tud szórakozni rajta.

 A képen Hellbéla látható, amint jóllakott napközisként vigyorog.