Sziasztok!

Ma a Hellboy 7. és 8. kötetét hoztam el nektek. Spoileresen. A képregényeket Mike Mignola írta és ő maga, valamint Duncan Fegredo rajzolta. Itthon kiadta a Vad Virágok Könyvműhely, 2019-ben.

 Végre rávettem magam, hogy elolvassam az utolsó két Hellboy kötetet. Igazából mindkettőből külön-külön szerettem volna egy-egy bemutatót írni, viszont a hetedik olyan lapos volt nekem, az életkedvem is elment. Számomra köze nem volt az eddig megszokottakhoz. A helyzet az, hogy ismét Angliába került a Pokolfajzat, ahol egy csomó hullával beszélget... Na persze nem csak ennyi. Emlékeztek biztosan a Vérkirálynő történetére, ami ebben a kötetben kapott lezárást.

Szóval Hellboy a hatodik kötetben megszerezte az Excaliburt, így jogot formálhat a trónra. Formálhatna, mert baromira esze ágában sincs semmihez, ami az uralkodással kapcsolatos. Tiszta Havas Jon... Vagy a Havas tiszta Hellboy. Nem akarom. Hát én sem.

A kötet elején felfordul a világ, mindenütt halottak támadnak fel, hogy urukat szolgálják majd a végső ütközetben, amiben Hellboy legyőzheti a Vérkirálynő változatos szörnyekből álló hadseregét. A végső ütközetben viszont Hellboy nem győzhet, ha nem hívja harcba a pokol seregeit, ezzel elhozva a világra a véget. Na mit nem akar ő? Hát pont ezt nem akarja.

A lényeg, ami a lényeg, Hellboy a Vasorrú bába segítségével - amiért hősünk odaadja Baba Jagának a fél szemét, amit már régóta áhítottt - a Vérkirálnyő serege mögé kerülve megküzd Nimuéval, aki a boszorkányok átka miatt sárkánnyá változik. Közben egy totál szerencsétlen csávót koronáznak Anglia királyává, hogy a hullahadsereggel feláldozza magát. Hellboy legyőzi Nimuét, viszont a nő lelke kitépi Hellboy szívét, ezzel magával rántva őt a pokolba. Közben Anglia megsemmisül, vagy legalábbis erősen leamortizálódik a Ragnarökben. :D

Innentől kezdve az utolsó kötetben egy túlbonyolított, túlhúzott, eltúlzottan filozófikus és számomra már majdnem unalmas történet kezdődik a pokolban. Mert ugye Hellboy nem akar a Pokol Ura lenni. Érkezésének hírére a Pokolban eluralkodik a káosz. Az urak és hercegek fejvesztve menekültek, a rabszolgák pedig felszabadítják magukat. Csak Belzebub tornyai állnak még, ahol rabigába hajtanak minden oltalomra vágyó démont.

Miután Hellboy akarva akaratlanul kivégzi a Pokol Urait (egyben a családfája jó 90%-át) egy hosszú és nem csak neki, de az olvasónak is fárasztó útra indul.

"-Asszonyom? A barátomnak gondja akadt. Úgy tűnik, eladta a lelkét az Ön unokájának egy varázsostorért cserébe, és ha nem találja ki, mi lesz a vacsora, akkor cseszheti. Egy beszélő kígyó mondta neki, hogy Ön talán segíthet."
(részlet a képregényből, ford. Szabó András és Varga G. Dániel)

Szóval a Poklon keresztül vezető út egy rendkívül akciódús történetet rejt. Vannak itt elkárhozott lelkek dögivel. A halastóban bűnbocsánatért esdeklő halacskák úszkálnak, akikből a Pokol serege fog egyszer felépülni. Van azért itt olyan is, aki jól érzi magát, például a képen látható prágai vámpír. Megismerkedhetünk a dokival, aki Hellboy segítségével egy döglött macska testébe zár egy kivételes erejű démont. Cserébe segít Pirosnak a lelkét marcangoló élősködők kiírtásában.

A fináléban egy elmesélésből megtudhatjuk, hogy Anung Un Rama csak elérkezett a Pokolba, mögötte a rabszolgák serege, és hatalmas démonná nőve kivégezte Belzebubot, az utolsó Urat a Pokolban. Az utolsó képkockákon Hellboy a kihalt Pokol utcáin végül hazatalál. Vége.

A kötet végén olvashatunk két minisztorit, amikből az egyik komoly értelmet ad az utolsó pár oldalnak.

Így lett vége tehát. Összességében megint két jó képregényt olvastam, csak a vége olyan monumentális lett, hogy teljesen elvesztettem a fonalat. Ami szerintem az író hibája. Nem az olvasó feladata, hogy megjegyezze a rengeteg lényegtelen mellékszereplőt, akik itt a végén még beböfögnek valami frappánsat.

Megszerettem Hellboyt, és a lezárás ürességet hagyott bennem. Ez így egy kerek egész lett, és szerintem a sok mellébeszélés ellenére is jó élmény volt. Főleg, hogy végre kiírtam magamból.

Sziasztok!