Sziasztok!

Ma egy olyan képregényt hozok nektek, ami nem olyan rég jelent meg, és tisztára 2020. Legalábbis ami a hangulatát, őrültségét illeti. A Sam és Twitch második kötete ráver az első kötetre egy nagyot. Brian Michael Bendis (író) és Alex Maleev (rajz) egy király páros voltak eddig is (Daredevilben pl.), de amit ebben a képregényben letettek az asztalra, az nálam überelte az eddigieket. Több rajzoló dolgozott a köteten, de az igazi, az Maleev. Punktum. Ha kedvet kaptok hozzá, az ivadek.hu kosara mindenkinek rendelkezésre áll. :D

Nem akarok spoileresen írni a képregényről, mert biztosan vagytok sokan, akik még nem olvasták, meg hát ezt ajánlónak szánom, nem lőhetek le minden poént. Amiben biztosak lehettek, a két szuper hekus visszatért, és keményebbek, mint valaha. A kötetben 3 történetet kapunk. Az első egy nagyon jó bemelegítés egy titokzatos gyilkossági üggyel, ami hamar megoldódik, viszont a miértje a lényeg, és az üt. Sam és Twitch itt még viszonylag nyugodtak. A második történetben egy közeli ismerős elvesztésével belecsöppenünk a fejvadászok háborújába, majd egy titokzatos idegen keseríti meg Sam életét. Az ismeretlen mindenhová követi, teljesen rákattan a zabagép zsarura, és sok ember gyanússá válik, mert olyan helyekre is bejut, ahova nem volna szabad, vagy olyan dolgokról is tud, amikről nem lehetne tudnia... Mindhárom ízig-vérig krimi, zsaruhumorral, és sok-sok bánattal. Egyedül egy dolog zavart a kötet letételekor: hogy miért ért ilyen hamar véget.

A képregény Spawn nélkül is kiválóan működik. A két főszereplőt simán megszereted 3 mondat után, és nem hiányzik az ivadék. Ez másfajta sztori. Ebből az élet és a komor valóság szaga csap meg. Ezért is letehetetlen olvasmány. Mert Sam és Twitch élete nem fenékig tejfel, mindketten gyarlók, hibáznak dolgokban, de épp ezért állnak olyan közel az ember szívéhez. Sajnos itt lezárul egy történet, de azért az Ivadékkal remélem még sokszor dolgoznak majd együtt ezek a hétköznapi hősök.

A kötet megvalósítása ismét pazar. Szép kemény kötés, igényes belső, ahogyan azt a kiadótól megszokhattuk. Maleev rajzait emelném ki, mint számomra legtetszetősebbeket.De a kötet nagyon egyben van rajzstílusban és színekben.

Ha vérbeli krimire vágytok, és nem féltek a sötétségben megbújó nőket bántalmazó, és közben a főhősöknek üzeneteket hagyó sorozatgyilkosoktól, és az összeesküvésektől, akkor ez a képregény nektek való. Az első részével együtt ez egy értékes tagja a gyűjteményemnek.

Sziasztok!

Sziasztok Kedves Olvasók!

Anno lemaradtam a 300 című képregény első kiadásáról. 2019-ben viszont a Szukits Kiadó tett róla, hogy ne maradjon senki Spártaiak nélkül, aki vágyik rájuk. Most - egy akciónak hála - nekem is sikerült beszereznem az ismét lassan beszerezhetetlenné váló gyönyörű képregényt.

Ahogyan a könyvesboltban kezembe került ez a gyönyörű album, elgondolkodtam, hogy tényleg szükségem van-e erre. Annyi jót hallottam róla, és a filmet láttam, sajnos a szemem előtt lepergett a Miller képregényből készült Sin City film, amit előbb láttam, mint hogy a képregényt olvastam volna, és igazán nem tett hozzá a képregény az élményhez. Erőt vettem magamon, belelapoztam. Mondom ez is látszólag úgy néz ki, mint a film anno. Kell-e ez nekem. Hát kell. Elolvastam, és még mindig kell. Alapművé vált nálam.

A 300 képregényfilm anno minden jót kivett a képregényből, látszatra legalábbis. A kamerabeállítások, a karakterek mondatai teljes egészében visszaköszöntek, viszont adott hozzá sok sallangot, a játékidőt növelve. És erre most jöttem rá, ahogy a képregényt elolvastam. Az a helyzet, hogy a film csak rontott az egész hangulatán, az élményen, és most már megkövetem a képregényfilm-ellenzőket.

Hogy miről beszélek? Mik voltak a filmben (teljesen feleslegesen), amik a képregényben nem voltak fellelhetők... Sorolok párat. Egyrészt hiányzik belőle az az idióta szerelmi szál, ahogy a spártai királynő siránkozik az ura után. A spártai királynő tökös volt. Ő nem sírt. Annyit mondott urának, hogy vagy a pajzzsal a kezében, vagy a pajzsán jöjjön haza. Ennyi. Kész is a karakter. Nem is volt rá szükség. Ugyanis nem róla szól ez a dolog, hanem a háromszázak hősiességéről. És ami még feltűnt, hogy hiányzik, az a görög politika. A filmben dögunalomnak találtam, hogy politizáltak, meg szavazgattak, meg okoskodtak. Teljesen érthetetlen, hogy az ilyen szuper alapanyagból hogy jutott eszébe a készítőknek, hogy "ide jó lenne egy negyed óra politika, az kell a népnek".

Hogy a képregényről is szó essék, ha már az lenne a fő mondandó. Egy rendkívül akciódús, érzelemmentes, taktikus csatát mutat be nekünk, óriások nélkül (nem hiányoztak, halhatatlanok azért vannak benne, akik rövid úton meghalnak). Azért libabőrözik az ember tőle, mert ezek a csávók nem gondoltak saját magukra, egyedül a becsület számított nekik, és a tisztességes helytállás a harcban. No meg persze a hazájuk és a demokrácia. Hiába ajánl Xerxész földet, piát, nőket, egyéb földi javakat, ezeket az embereket a harcra nevelték, és küldetésük itt ér véget, a Thermopülai-szorosban, a többszörös túlerőben lévő perzsa sereggel való összecsapásban.

A történet amellett, hogy végig feszült hangulatban telik (annak ellenére, hogy tudod, mi a vége a történetnek), néhol old egy kis humorral, hogy aztán egy vérfoltos oldalon, levágott fejekkel sokkoljon ismét.

A képregényt Frank Miller írta és rajzolta. Elég élethű képet mutatnak a rajzok, és erre a festett színezés (Lynn Varley) is rátesz egy lapáttal. A borítón látható vérfröccsök több helyen visszatérnek, amik olyan érzetet adnak, mintha az arcodba robbanna az egész, mintha ott lennél a csata helyszínén, vérfoltos palástban, egy szál ágyékkötőben, lándzsával és pajzzsal a kezedben. 

Mindenkinek ajánlom a képregényt, ez egy igazi mestermű. A Szukits Kiadó szerintem legszebb képregénye, legalábbis azon sok közül, amiket én láttam tőlük. Nagy alapú, jó minőségű vastag papírra nyomtatott album, minden perc élmény, amíg a kezedben foghatod.

Sziasztok!

"- Üdvözzzzlet! Halál bíró sssszolgálatotokra!!
- Ez nem maszk Murph!
- Dögölj meg Te szörnyszülött!
- Esssztelenek! Nem tudjátok megölni, ami nem isss él! Gyertek, meghozztam az ítéletet!
- Dögölj már meg!
- Bűnösssnek találtalak! A bűnöd, azz élet! És az ítélet haláááál!"
(részlet a Batman/Dredd képregény Judgement on Gotham című fejezetéből, John Wagner-Alan Grant, ford: jómagam)

Üdvözzletem, ahogyan kedvenc Halál bírónk mondaná. Ma a nemzeti ünnepre hoztam nektek egy spoileresebb bemutatót Batman és Dredd bíró közös kalandjából (Rebellion-DC 2018.)

Nem tudom Ti hogy vagytok a crossoverekkel, de nekem általában bejönnek. Főleg ha két olyan karakterről van szó, akik önállóan is megállnak a lábukon. Tudjátok Dredd az egyik kedvencem, viszont Batman kapcsán nem vagyok annyira otthon. Gyerekként olvastam könyvtárban pár füzetet, és megvan az a füzet, amiben Pókemberrel együtt szerepelnek. Az a helyzet, hogy hiába kedvelem a Pókembert, Batman abban a füzetben viszi a prímet. No meg Joker, de ez egy másik téma. És most sem lenne ez így másként, ha nem szerepelne az első fejezetben a megtestesült halál, aki számomra a leghangulatosabb főgonosz. Tényleg. Szerintem ha elolvassátok a Necropolis című Dredd kötetet, érteni fogjátok. Kész horror, és kész fekete humor. Tényleg sokszor azt se tudja az ember, hogy sírjon, nevessen, vagy épp rázza a hideg.

Nos a képregény első fejezetében egy térkapu-öv segítségével Halál bíró Gothambe érkezik, hogy leszámoljon a legnagyobb bűnnel, az élettel. Nos ezt Batman nem hagyhatja... és felgyújtja. :D No de tudjuk, hogy a Sötét bírók ereje a halhatatlanságukban rejlik. Amíg ő szellemként repked, Batman véletlenül Mega City 1-be, egy másik dimenzióba kerül az öv segítségével, aminek Dredd nem örül, mert ő a törvény, és ne törvényenkívülieskedjen ott senki ember fia. Ezért kicsit megabálják egymás fejét, majd rájönnek, hogy meg kellene állítani Halál bírót, aki időközben lepaktál a Madárijesztővel... és kezdődik a móka. Egy heavy metal koncerten történő kibelezés, lefejezés, szívkitépés, vérfürdő, vérgőzfürdő után Dredd ledurrantja Halál bíró fejét a helyéről, Anderson bíró így könnyen rabul ejtheti az elméjében. The End.

 A második történetben (Vendetta in Gotham) Dredd megverekszik Batmannel, aminek az oka egy fordulattal később olyan vattafakk érzést okozott bennem, hogy ihaj. Tényleg nagyon szuper, kicsit földhöz ragadtabb történetről van szó, amiben egy szenátor elleni merényletet szeretnének hőseink megakadályozni.

És ami a képregény megjelenését illeti. Ragasztott papírkötés, nem fényes papírra nyomtatva, szóval nem egy nagy valami, de másmilyen nem volt a bótban. :D De nézzétek ezeket a fenti rajzokat. Szerintem Simon Bisley rajzai egetrengetőek. Annyira dark az egész, hogy még Batmantől is összerándul az ember gyomra, nem hogy a Madárijesztőtől, vagy a motoros szerkóba öltözött Halál bírótól. Ezen felül meg a történet humora fergetes. A középső képen látszik, ahogy a Madárijesztő megvicceli Halált egy félelem spray-vel, és megtudjuk, mitől fél ő igazán. Hát az ilyen cukimukiságoktól, mint a kiscicák, rózsaszín pónik, meg egyebek. Meg is értem. A második történetben Cam Kennedy rajzai kicsit színtelenebbek, retrosabbak, de simán jó rájuk nézni. Imádni való egy kötet ez annyi szent.

Szóval nyugodt szívvel ajánlom Batman és Dredd történetét, viszont ennek még van folytatása, remélem egyszer majd újra kapható lesz. Vagy legalább a teljes gyűjtemény egyszer.

Sziasztok!

Sziasztok Haverok!

A hétvégén elolvastam nektek a Quantum és Woody képregény 2. és 3. TPB-jét. A képen a Quantum & Woody #6 számának borítója (2014.) látható, és szerintem a legmenőbb a képregény borítói közül.

A képregény második része a klónszigeten történtek után játszódik. Igazából Eric (Quantum) próbál megbékélni a gondolattal, hogy örökre össze lesz zárva testvérével, a lézerszemű kecskével és a klónmacával, mert rajta kívül senki nem akar dolgozni ebben a családban. És természetesen az a tény sem elhanyagolható, hogy ha nem ütik össze karpereceiket Woodyval, testük részecskéire esik szét.

A második részben Quantum egy redneck szekta (milicisták) ellen vonul egy ügynökség megbízásából, ami ezzel a küldetéssel akar nagyot szakítani. A slusszpoén még az, hogy a milicistáknak emellett rasszista beütésük is van (fehér felsőbbrendőség hívők). Persze ez nem tartja vissza Quantumot attól, hogy átálljon az oldalukra a korrupt állami ügynökséggel szemben. :D

"- Francba. Eric, várj! Bevettél már a végrendeletedbe? Vagy van valami bejelentkezési jelszó, amit megadnál, és megtenném én magam?
- Ha meghalok, hamarabb adnék mindent annak a rohadt kecskének."

(részlet a képregényből, írta: James Asmus, ford.: jómagam)

A harmadik részben megismerhetjük a kecske igaz történetét, amit most inkább nem lőnék le, valamint visszatér egy főgonosz, Thomas Edison, aki az agyát egy polipkarú robotlabdába (van ilyen szó?) ültette és világuralomra tör! Miközben Quantum és Woody Edisonnal küzd, a kecske a végzet mutáns erőszívó csupakabráival kerül szembe. Na erre varrjatok gombot. Amúgy rákerestem a képregény miatt Edison munkásságára, és az, hogy lopós volt, enyhe kifejezés, pedig én ezt a sztoriban poénnak hittem. Mindent lopott a csávó, még a villanykörtét is. Ezt nem tudtam.

És hogy miért írtam, hogy suttyó a képregény (a jó értelemben)? Továbbra sem maradnak el a legkevésbé sem polkorrekt megjegyzések, beszólások és poénok, vagy a félreértett szóösszetételek. :D És hol máshol olvashattam volna ilyen mondatot, hogy "egy halott ember került a seggem vájatába". Halálos.

Még egy TPB van hátra belőle, remélem lesz ugyanilyen jó, mint az eddigiek. Az a helyzet, hogy ez a legviccesebb képregény, amit valaha olvastam.

Klang!

Sziasztok!

Meg kell vallanom, a Spawn a kedvenc képregény sorozatommá vált. Ezért nem történhet meg úgy egy kötet elolvasása, hogy ne írnék róla egy kis ajánlót itt a blogon. Eljött az idő, megjelent a Spawn #19 kötete, szerintem egy olyan hangvételű kötet, ami még a fősorban nem fordult elő sosem. Megpróbálom spoilermentesen. Mert Spawnt olvasni kell.

A #18 kötet végén emlékezhettek, hogy Spawn - látszólag - megint rosszabbul járt, mint amit szegény megérdemelne már. A Földre száműzik, és minden erejét elveszti. Ha jól emlékszem, az előző kötetben jelent meg Nyx is, aki tudjátok, mmmmm. Shespawn? Mond ez valamit? Biztosan. Ebben a kötetben kicsit jobban kibontakoztatják a karakterét, és a Sam és Twitch 1. kötetében megismert boszorkányos praktikák is előtérbe helyeződnek.

Az a helyzet, hogy ami eleinte zavaró volt Spawnban, vagyis hogy csomó töltelék rész van benne, ami nem viszi előre a cselekményt, már egyáltalán nem zavar. Ugyanis minden egyes ilyen kitekintős történetből egy kis darabot kapunk a nagy képből. Legalábbis ebben reménykedem. :D Mindenesetre ebben a nagyon vaskos kötetben is volt pár ilyen sztori, amiből megismerhetjük Al Simmons egy új oldalát. Viszont nem akarom lelőni a poénokat.

A válogatott képeken is látszik, visszatér egy régi ismerős, egy új testben. És könyörtelen, ravasz, vérszomjas, bohóckodik és már egyáltalán nem vicces. Nagyon jól felépített történetet kapunk, és a kötet egy hatalmas cliffhangerrel ér véget... Laciiiii! Ne csináld ezt velünk. És mikor jön már a 20. rész? :D 

Most már a Spawn nem gyermekmese. Felmetszett nyakú örömlányok, lőtt sebek, hullahegyek tesznek arról, hogy kiérdemelje a minimum 16-os karikát. :D Angel Medina rajzai fenomenálisak, élethűek, nehezen emészthetőek, lassan lapozósak. Greg Capullo és Danny Miki borítóit pedig ki kellene állítani valami galériában.

A magyar kiadó ismét kitett magáért. A sokszor dicsért gyönyörű kemény kötéses kiadvány egy digitálisan felújított Spawn borítóképet kapott ismét. A kötetben az eredeti képregény borítók és vázlatok is helyet kaptak, hogy még jobb belátást nyerjünk a képregény alkotás folyamatába.

Remélem a képek magukért beszélnek, és aki még nem olvasott Spawn, a bejegyzéssel meghoztam a kedvét. A korábbi Spawn kiadványokkal kapcsolatban is született több bejegyzésem, mondjuk a Hellspawn szériáról, ami idén kap egy impozáns újrakiadást.

A kiadónál még kaphatóak a sorozat első részei is, aki kedvet kap hozzá, nyomás az ivadek.hu oldalra. Ez is egy olyan képregény, ami érdemes a bizalmatokra.

Sziasztok!

Sziasztok!

Ma a Dredd bíró aktái 1. része kapcsán kialakult érzéseimet, észrevételeimet fogom nektek leírni. A képregényt a Fumax Kiadó adta ki 2020-ban. Annyira nem friss megjelenés, de csak most jutottam el idáig.

Sok Dreddet olvastam már, és mivel idáig egy 2000AD Kiadó-féle Dredd képregény jelent meg itthon, örömmel fogadtam a Dredd bíró aktái képregény bejelentését. Korábban a Minden Birodalom Elbukik című képregény (ugyancsak a Fumax adta ki) nekem hatalmas élmény volt, az volt az első Dredd, amit olvastam. Utána nem volt megállás, és elég sok Dreddet sikerült beszereznem eredeti nyelven. Láthattátok itt a blogon.

A képregény külső megjelenése pazar. Az eredeti Comp Case Files 1 megjelenését kapta, annyi különbséggel, hogy a TPB helyett ez kemény kötést kapott, nagy alapú és irtó jól néz ki. Piros-fekete alapja számomra a legszebb magyar "nem luxuskiadású" képregénnyé teszi. A kötet jó minőséget képvisel, annyi szent.

Amikor kinyitottam a képregényt, elő is jött számomra az első probléma. A képregény az elejéről kezdi Dredd történetét, az 1. progtól, 2099 eseményeitől. És ami egyből feltűnt, hogy közel egyező az oldalszáma az eredeti kiadvánnyal, viszont ebben a kötetben közel sem ugyanazok a történetek kaptak helyet. Az eredeti Comp Case Files 2-60 progokig tartalmazza Dredd történetét ('70-es évek), a magyar kiadás azonban sok helyen lukakat hagyott és bekerült a Nap, amikor meghalt a törvény című történetsor (The Day The Law Died).

Hogy mi is akkor a probléma? Egyrészt számomra a szelektálás miértje. Mert azt nem tudom megérteni, hogy valaki ízlés alapján dönti el, hogy melyik történet kerüljön ki egy gyűjteményből, és melyik maradjon. Ugyanis a facebook bejegyzések alapján így történt. Sajnos az elejéről nem tudok nyilatkozni, mert a kimaradt progokat nem olvastam. Viszont a Luna-1-ből kimaradt Elvis, a gyilkos autó története, ami szerintem egy nagyon jó hangulatú történet igen jó rajzokkal. Azt sem tudom elfogadni, hogy valami rajzilag nem üti meg a mércét, és az alapján kerül ki a könyvből, mert szerintem Ian Gibson rajzai, habár bekerültek, több helyen igen ócskák. Szerintem. Nyilván nem az én jogom eldönteni, mint ahogy azt sem az én jogom volt eldönteni, hogy több helyen azért sikerült berakni képhibás oldalt, ahol a sötét háttéren a még sötétebb alakok alig látszottak. Fekete-fehérben igen zavaró tud lenni, csak akkor ne fogjuk rá, hogy ez alapján szelektáltunk.

Na ennyit a rajzokról. A kötetben megjelent történetek szerintem több helyen már megmosolyogtatóak. Viszont nekem ez bejött. ''70-es évek, máshogy képzelték el a jövőt, mint mi mai szemmel. Az Átkozott Földdel a Kiadónak van valami más célja, mert Caligula bíró története most így előbbre került, holott az Átkozott Föld az előzménye.

Ez a képregény igazából az első olyan Fumax kötet, amiben csalódtam. Sok helyen olyan fordítással találkoztam, amik magyarul elég furán hangzottak, vagy kevésbé sikerült visszaadni az eredeti szöveget. Nyilván nem tükörfordításról kell, hogy szóljon a dolog, meg létezik alkotói szabadság, de no. A Lawgiver, mint Dredd ikonikus fegyvere, mint törvényszerző (a korábbi Dredd kötetben törvényhozó volt), vagy szemetelésért a bírság hat hónap kényszermunka. Nem keverendő a bírság szó a büntetéssel. Már hétköznapi szóhasználatban sem. Aztán a Luna-1 Olimpia történetben volt olvasható, hogy " a következő két hét során mindkét csapat vért és verítéket nem kímélve küzd majd, hogy kivívja a Hold első számú sportnemzetének rangját". Értem én, de nem inkább címét? És nekem ez a törvényőr kifejezés kicsit sok volt. Néha, egy-egy törvényőrt kicseréltem volna valami szinonimájára.

Na de hogy ne csak fikázásból álljon az élet. Az a helyzet, hogy ilyen nagy alapú könyvben nagyon jó olvasni Dredd történeteit. Brian Bolland rajzai számomra a legszebbek, amiket Dreddről láttam ebből a korszakból, és ez a kötet bővelkedik ilyenekben. A zárótörténet, A nap, amikor meghalt a törvény szerintem nagyon rendben van, önállóan is élvezhető, rendkívül vicces. Caligula bíró ámokfutása sokszor heves röhögőrohamokat tud okozni.

Igazából nem haragszom a képregényre, mert több jó pillanatot okozott, mint rosszat. És magyarul ritkaságszámba megy Dredd bíró, így várom a második kötetet, vagy az elátkozott földet. Igazából az olvasók csak nyerhetnek mindkettővel.

Sziasztok!

Sziasztok!

Ma ismét egy - a koronavírus miatt - ingyenessé tett digitális képregényről hoztam nektek egy rövid bemutatót. Név szerint a Valiant Kiadó X-O Manowar (2017. Kindt-Giorello-Rodriguez) című képregényének első kötetéről.

A Valiant képregényekhez sem sok közöm volt eddig, csak azokat olvastam, amiket itt bemutattam nektek a blogon. És a Valiant képregények között is eddig kettő volt, ami bejött. Ennek oka az is lehet, hogy elég random módon osztogatta meg a kiadó ezeket a képregényeket. Viszont, mivel az X-O esetében első kötetről volt szó, és sokan mondták, hogy érdemes elolvasni, belevágtam. Magyarul is elérhető az első sorozat, a Goobo Kiadó adta ki.

Nagyon jól indul a kötet. Egy idegen bolygón járunk, ahol Aric - a főhős - letelepedett. Boldogan él farmerként, csak hát az a baj, hogy valaki mindig sportot űz a nyugdíjas szuperhősök cseszegetéséből. Igazából nem tudom Aric előéletét, csupán annyi jött le, hogy a Földön ő egy igazán nagy valaki lehetett, az X-O meg valamiféle páncél, ami ott motyorog mindig Aric fejében, hogy újra összenőhessen vele és csaphassanak egy oltári nagy murit.

Ha már a muriról van szó. Aric nagyon gyorsan egy olyan háborúban találja magát, amihez semmi köze. A bolygó két népe - az Azúrok és a Kadmiumok - háborúznak egymással, ahol az Azúrok minden zokszó nélkül golyófogónak elrabolják szegényt. Aztán kiderül, hogy az egykezű Aric többet ér, mint a két ellenséges hadsereg együttvéve, és leabál egy fél Kadmium várost. Vagyis valami ilyesmi történik. Talán a történetben az Azúrok a jófiúk - bár szegény Aricet is simán feláldozták volna századmagával egyetemben -, miközben a Kadmiumok az ellenségeiket genetikailag szétszabdalják, mindenféle torzszülöttet létrehozva, élő donornak saját részre. Ebben a képregényben belekóstolhattok egy idegen világon játszódó háború borzalmaiba, mindenféle szörnyszülöttel, robotbogár-lépegetőkkel találkozhattok, és arcotokon érezhetitek a bajtársak vérének permetét. :D Jó alapanyag.

Ami a rajzokat illeti. Szemkápráztató rajzok és élénk, erős színek jellemzik a digitális cuccot, bízom benne, hogy a magyar kiadás is ugyanilyen király, mert száz százalék, hogy ezt megszerzem magyarul, annyira elragadott.

Mivel a jóról nehéz sokat írni, ezért ennyi voltam mára. Ajánlom az X-O-t, mert ebből hiányzik a hiba.

Sziasztok

Sziasztok!

Egy kicsit rég volt már, hogy jelentkeztem a blogon, közben azért a Relic Hunter facebook oldalán keddenként rendszeresen jelennek meg agymenéseim. Viszont, hogy ezt a platformot se hanyagoljuk el, hoztam nektek mára egy magyar képregényt: a Slusszkulcs Klán végleges verzióját, melynek szerzője Hegedűs Márton. A bemutató spoilereket tartalmaz.

Nem tudom, hogy velem van-e a baj (nem, természetesen nem velem van a baj), de már egyáltalán nem tudnak megmozgatni az ilyen posztapokaliptikus témájú, eredetinek szánt, de közben kliséhalom képregények. Tényleg egy lerágott csont, és ha nem tud egy képregény viszonylag tűrhető rajzokkal bemutatott kipusztult/lepukkant világnál többet nyújtani, az probléma. A mai jobbnál jobb képregényekkel teli piacon egy újabb Mad Max klón már kevés lehet. Egyébként a képregény letölthető volt a szerző oldaláról, ingyenesen, szóval kérdezhetnétek, mi a francért panaszkodom. Az időm miatt. :D

A képregény viszonylag jól megrajzolt. A karakterek felismerhetőek, tudjátok, ez sokaknál nem annyira alap. :D A környezet viszont kifejezetten tetszett. Lepukkant csárdák, kiskocsmák, bisztrók, óriáskoponya fején berendezett farm, buszpihenők. Szerintem ezek voltak a leginkább élvezhető részletei a képregénynek (pedig voltak benne meztelen nők is).

A karakterek totál semmilyenek, kivéve talán a zenész Lomot, akinek a személyisége annyiban merült ki, hogy egy iszákos, megbízhatatlan, béna fráter. És a képregény kb. 80%-ig azt se tudtam, ki kivel van, vagy hogy egyáltalán merre akar haladni ez az egész történet. Igazából sehova sem nagyon.

Hogy a világ miért lett olyan, amilyen, vagy hogy kb. mikor járhatunk az időben, nem derül ki. Olajvárosban járunk, kb. a közel jövőre saccolnám az idejét. Minden az olaj körül forog, gondolom elhasználtuk a Föld készleteit. Felépített történet híján kb. ennyit gondolok erről. Igazából a képregényben az emberek élik az életüket, az egészben egy akciójelenet van, ahol történik is valami. A slusszkulcs klán tagjai a gonoszok, akik a saját járműveikkel összeépíttették magukat, így feladva a kétlábú életet, négy kerékre váltva. Ezt még ötletesnek is tartom. Valamiért ezek a szerencsétlenek elrabolnak két embert (az olajrakományért mentek eredetileg), akiket a főhősök (vagy ilyesfélék) kiszabadíthatnak, és eltehetik a klán összes tagját láb alól (egy tömegbalesetben egy kamion az összes klántagot agyon nyomja). Igazán rettentő népség. Inkább hülyék bandája. Ha a rakományt viszik csak, az embereket nem, valószínűleg a „hősök” el se mentek volna a rejtekhelyükre (amit tök könnyen megtalálnak, mert az öreg benzinkutas már járt ott véletlenül). Szóval ez 185 oldal fő eseménye. Egy szakadt kamionos és egy benzinkutas kisgyerek megmentése. Ez okozná a katarzist.

Ja és amire nem tudtam rájönni, hogy a két milliomos, akik üzletelnek a zsernyákokkal, mi a francot kerestek az egészben. Ja róluk nem is meséltem. Hát felbukkan valami gyémánt szállítmány, vagy mi, és vannak piszkos zsaruk is, meg két tolószékes milliomos üzletember, akiket pont meglát a hazafelé tartó Lomo, ezért meg akarják ölni. Holott fingja se volt róla, hogy egyáltalán mit látott. Szegény.

Igazából a párbeszédeket több helyen kínosnak, jellegtelennek, és felesleges szócséplésnek tartottam. 185 oldal a képregény, és végig unatkoztam az egészet.

Kinek ajánlanám? Aki még nem unja a céltalan fel-alá kocsikázást. Nyilván vannak ennek a stílusnak is rajongói, viszont a kevés akció miatt szerintem ők is csalódni fognak. Szeretem a mad-maxezést, de maximum hangulat-teremtésnek, kicsi emberkedésnek, két igazi történés közötti átvezetésnek.

A képen néhány rajz látható a képregényből. Ugye, annyira nem néz ez ki rosszul? Kár a többiért.

Sziasztok!

Sziasztok!

Ismét eljött az idő, hogy egy képregénybemutatóval jelentkezzem. Ezúttal a Szukits Kiadó gondozásában megjelent Vader: Sötét Látomások (2020.) a soron következő darab. Olvassátok szeretettel a bemutatómat. SPOILEREKET TARTALMAZ!

Tudjátok, nem nagyon vagyok oda a Star Wars képregényekért. A Vader sort megtartottam, mert abban láttam potenciált, annak ellenére, hogy Larroca rajzai borzasztóak, viszont nekem a kedvenc gonosztevőm a Sötét Nagyúr. Az a szomorú helyzet, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy én akár egy Marvel-féle Vader képregényt is a kezembe fogjak. Hogy miért? Ezért:

Ez a Vader képregény is áldozatául esett "a mindegy milyen szart adunk ki, csak legyen benne Darth Vader, meg nyomassuk rá az SW logót" szlogennek. A kötet 6 kisebb történetet tartalmaz Vaderről, ezekben nagyrészt a Nagyúr mumusként jelenik meg, kettőben meg egyfajta istenségként.

Az első történet elolvasása után úgy éreztem, hogy ez igen. Ez elcsípte a figyelmemet, kell még. Egy óriás szörnnyel küzd meg Vader ad hoc, egy olyan bolygón, ahova véletlenül lezuhan a gépével. Iszonyat jó rajzokon, kaszabolja az égig érő óriást, közben egy kisgyerek figyeli a Fekete Lovagot. Látható az első képen. Igazán szerethető történet. 

Egy másik történetben egy birodalmi nővérke szerelme tárgyául jelenik meg a Nagyúr. A nővérke tévképzetei odáig fajulnak, hogy azt hiszi, Vader mindent azért tesz (pl. azért sebesül meg), hogy találkozhassanak, és hogy ők egy pár. Hát Darth nem gondolja így...

A többi történetben Vader egy mumus, akitől mindenki retteg, hol a birodalmi alárendeltjei, akik a bosszúját elkerülendő még egy csillagrombolót is leamortizálnak egy meteorzáporban... Vagy ott van az X-szárnyút vezető nagymenő lázadó pilóta, aki konkrétan epét hányva menekül előle, amikor a célkeresztjébe kerül...

A kötet megvalósítása nem hagy kívánnivalót maga után. Szép kemény fedeles, ahogyan azt már a Kiadótól megszokhattuk. Viszont több helyen elmosódott a kép, a feliratok, rajzok kettőzve vannak, vibrál tőle a szemem. Ez néhány oldalon volt így.

A történetek egyébként (író: Hopeless, árulkodó név) rendkívül sablonosak, a történetek szereplői sok helyen nevet sem kapnak, mert minek. Az egyébként 15 percnyi olvasási idő rendkívül felejthető darabbá teszi a képregényt. A rajzok pedig hát hogy is mondjam. A negyedik történet rajzai brutálisak. A fenti jobb oldali három kép elvileg ugyanazt (!?) a férfi (?!) karaktert ábrázolja... Hát nem tudom. Az alsó inkább Charlize Theron a Mad Maxből. Mivel elnevezve nem volt, így elég nehéz felismerni.

Az meg már a pofátlanság határát súrolja, hogy az alkotók úgy akarnak hangulatot teremteni, hogy ismerős karaktereket helyeznek el a paneleken, mint easter eggeket. Így kerülnek a képbe a Mos Eisley Cantina híres ufó fúvósai, vagy a mynockok meg az óriás űrféreg.

Sajnos továbbra is az a véleményem, hogy nem tartozom már az SW célközönségébe. Többet nem is kell ezzel foglalkoznom. Igazából a hatból egyért-kettőért kár ezekre költenem.

Sziasztok.