Sziasztok!

A mostani helyzetben az öröm az ürömben az, hogy amellett, hogy sokat meditálhatunk itthon, több idő jut olvasásra is. A hétvégén kezembe vettem a Thor - A Mennydörgés Istene című Fumax kötetet, és rájöttem, hogy hazugságban éltem. Ugyanis ez a nálunk 2020-ban az Infinitynél megjelent Spawn: Az Istenölő folytatása. Az én szemszögemből nézve legalábbis. :D A Spawn állítólagosan elkaszált története ugyanis 2006-ban, míg a Thor ezen fejezete eredetileg 2013-ban jelent meg. Ma tehát duplázunk, ami a bemutatót illeti. Tessék felkötni a gatyát, spoilerek következnek.

Szóval az Istenölő Spawn (nem Al Simmons) egy Endra-Laba betévedt idegen, aki lerombol millió éves birodalmat, az istenek birodalmát. Fekete hajóján érkezik, váratlanul, senki sem látja előre érkeztét. A rövid történetben  Spawn minden Endra-Laban élő istent elintéz. Teszi ezt egy tömegpusztító fegyverrel, az Istenbombával, ami a földdel teszi egyenlővé a várost és minden élőlényt a környékén. Az istenek utolsó csatája ugyanis elég rövidre sikeredik. Végül megtudjuk egy tragikus szerelem köti Spawnt Endra-Lahoz, szerelme és egy angyal megölését követően folytatja útját. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik is, célja pedig mind a meggyilkoltak, mind a krónikás előtt ismeretlen maradt.

És most kapaszkodjatok meg. A Thor, A Mennydörgés Istene folytatja a fenti történetet. Miután Spawn egy ismeretlen aranypáncélos istennel küzdött meg, végül elesett egy idegen és istenek nélkül maradt elátkozott bolygón. A bolygó lakói sajnos örök nyomorban élnek. Ennek a bolygónak a lakója Gorr, aki elveszti feleségét, gyermekeit. Mivel hiába imádkoztak az istenekhez, senki sem segített rajtuk, ezért bosszút esküszik. Megtalálja a halott Spawnt és a még lélegző istent, akit Spawn fegyverével, a pokolból származó szimbiótával sikerül megölnie. Ő az első áldozata.

 Ezt követően Gorr időn és téren keresztül-kasul, világról világra utazik, hogy egyenként leszámoljon minden világ isteneivel, majd egy majd' ezer éven át épült Istenbombával készül a létezés minden síkjáról egyszerre kitörölni minden halhatatlant. Egészen addig ügyködhet ezen büntetlenül, amíg nem találkozik az ifjú Thorral a 9. században, majd a 20. században a bosszúangyal Thorral, majd az idős Thorral sok ezer évvel később. Vagy az korábban történt? Fene tudja. Lényeg ami a lényeg, Thor nem csak egy istenke, hanem minden istenek legistenebbike. Először csak egy bolygóról bolygóra haladó nyomozást, majd egy komplett hajtóvadászatot indít az istenek gyilkosa ellen. Végül Thor, igen, hárman, összefogva megküzdenek Gorral, majd a jelenkori Thor magába szívja az Istenbomba erejét és Spawn szimbiótáját is, így Gorr a múlté, lefejezett holttestét a böglyök is undorodva lakmározzák.

Természetesen a két képregénynek semmi köze nincs egymáshoz, de ha elolvassátok ezt a két fantasztikus kötetet egymás után, bizony sok egybecsengést lehet megfigyelni.

Remélem tetszett a bemutatóm. Továbbra is maradjatok otthon, ha tehetitek.

Sziasztok!

Sziasztok!

A Fumax Kiadó 2019-ben adta ki a Sandman - Az Álmok Fejedelme első kötetét, mai bejegyzésem tárgya ezen gyönyörű kötet lesz. Spoileresen természetesen.

Maga a kötet sok száz oldalas védőborítós keménykötéses gyönyörűség, rengeteg plusz tartalommal (lábjegyzetek, jegyzetek, vázlatrajzok) a képregény megalkotásával kapcsolatban. A kötet végén lévő lábjegyzetek segítenek eligazodni a kevésbé tájékozott olvasónak (nekem is) hogy ki kicsoda a történetben, vagy az irodalmi utalásokat is megmagyarázza, mert abból bizony van jó pár. Röviden annyit, hogy Neil Gaiman zseni.

A kötet több hosszabb-rövidebb történetet tartalmaz, ezek közül alig tudtam kiválasztani a kedvencemet, de hosszas tanakodás után azért sikerült.

A főszereplő az Álmok Ura, a Halál testvére, egy a halhatatlanok közül, akik az idők végezetéig velünk lesznek. Uralják az életünket, vagy éppen mi uraljuk az övéket. Nem tudhatjuk pontosan. A történet elején az Álomurat rabságba ejtik, eredetileg a Halált akarták elfogni egy okkult szekta tagjai, viszont hiba csúszik a dologba. 6 évtizedes rabsága alatt az Álomvilág darabjaira hullik, és ezt igyekszik az első hosszú történetben rendbehozni és hatalmát visszaszerezni.

A történetekben az tetszik, hogy nem volt olyan köztük, ami nem váltott volna ki valamilyen hátborzongató érzést belőlem. Sandman alapvetően marha menő csávó, egy kimért, megfontolt, majdnem mindenható lény, aki az álmaink felett őrködik, legyenek azok jók, vagy igazi rémálmok. Mindenből kapunk. Gaiman a lélek legmélyebb bugyrait tárja elénk. Az a helyzet, hogy az Álomúr olyan szereplő a történetben, akiért nem kell aggódnunk, megjelenik, és úgy történik, ahogy ő akarja. Ha nem lenne így, ráküld az ellenfelére valamilyen rémálmot (ki ne ismerné azt, amikor azt álmodod, hogy felébredsz, az örök ébredés mondjuk elég rosszul hangzik nem?), vagy például az ötletek el nem fojtható áradatát küldi rád, amivel az őrületbe kerget.

A sorozatfüggők éves kongresszusán sem a Dr. House vagy a Star Trek rajongói jelennek meg. Itt a díszvendég nem egy filmsztár, hanem egy megtestesült álom (rémálom), a Korinthoszi, akinek a szemei helyén is fogak vannak, és mellesleg sorozatgyilkos. Egyébként a kongresszus minden tagja az. Bizarr, hátborzongató történet, egy lány főszereplésével, aki elveszett öccsét keresi.

A személyes kedvenc történetem a kötetből a bolygó zsidó története, akivel Sandman alkut köt, hogy addig nem hal meg, amíg ő maga nem akarja. Százévente találkoznak egymással egy fogadóban, és a zsidónak akármilyen is a sorsa, élni akar. Tényleg fantasztikus történet az élet szeretetéről (nekem azt jelentette).

A Kalliopé című fejezetben egy olyan íróról olvashatunk, aki megerőszakolja a múzsát (szó szerint).

A képregényben olvashatunk két történetet a Halál főszereplésével is, ezek korábban már külön kötetben is megjelentek nálunk. Az egyikben arról olvashatunk, amikor Sandman visszanyeri hatalmát, céltalanná válik az élete, viszont testvére ráébreszti, hogy amíg ember él a Földön, nekik is dolguk lesz. Persze ezt egy csomó ember szívszorító sorsának bemutatásán keresztül, természetesen mind meghalnak valamilyen okból. Szívszorító történet. A másik történetben egy depressziós, megnyomorított szuperhős akarja a Halált.

Ennyit gondoltam mára. Remélem így tudtam érzékeltetni a Sandman hangulatából egy kicsit. Itt van a polcon a második része is. Hehe. Hamarosan...

Ha tehetitek, maradjatok otthon.

A képen a kötet és az abból kiemelt rajz látható az Álmok Fejedelméről.

Sziasztok!

Sziasztok!

Aki esetleg nem követi a facebookon a kiadó oldalát, annak most itt jelzem:

A koronavírus járvány alkalmából a 2000AD kiadó (többek között a Dredd és a Halo Jones kiadója) egy feliratkozásért cserébe egy rakás képregényt küld ajándékba digitális formában.

https://www.facebook.com/146588986365/posts/10156801143156366/

A teendőtök annyi, hogy feliratkoztok a hírlevélre, és az első ilyenben kapott linkek segítségével letölthettek úgy kb. 400 oldalt különböző képregényekből. Dredd, Halo Jones, Zombo, Rogue Trooper. A második csomagért regisztrálni kell a webshopban, onnan lehet letölteni cbz és pdf formátumban a Judge Dredd Complete Case Files 5. részét, ami egy 400 oldalas képregény!

Maradjatok otthon, ha tehetitek, és olvassatok jobbnál jobb képregényeket. ;) Vigyázzatok magatokra és szeretteitekre!

Hamarosan találkozunk!

Sziasztok!

„Gratulálunk! Ön sikeresen feltörte a pénztelen csaliszéfet! A bírák hamarosan megérkeznek!”

(részlet a Judge Dredd, Raptaur című képregényből, Alan Grant-Dean Ormston, Fleetway Editions, 1995., ford.: jómagam)

Sziasztok!

Ma a Judge Dredd: Raptaur című képregény kerül terítékre. A Judge Dredd Megazine 11-17. számaiban jelent meg első ízben. Hát emberek eljött ez az idő is, hogy egy olyan Dredd képregény került a kezembe, ami bizony közel sem hozza az elődök színvonalát, így csalódnom kellett. Alan Grant története iszonyat gyenge lábakon áll, viszont Ormston festményei durván feljavítják az összképet, viszont nem mind arany, ami…

A lényeg, ami a lényeg, van egy „nem tudjuk micsoda”, azt se tudjuk, hogy honnan jött, annyit tudunk róla, hogy szereti az emberi agyvelőt. Hát no. Ennyi. Éhes a szentem. Raptaur a neve ennek a pöcegödör-származéknak, és egyből a képregény elején lefejezget embereket, meg aztán még többet az események során. Dreddék is elkezdenek nyomozni a rejtélyes idegen után, de közben azért a bűnt is üldözik, innen a kezdő sor, ami egy bankrablóknak állított csapda széfjében lévő üzenet. :D

A média is felkapja az eseményeket. Nem ám koronavírus itt a fő attrakció! Egyenesen őrült láncfűrészes vámpírra, átkozott-földi mutáns pókokra, esetleg egy láthatatlan idegen vérszívóra gondolnak. Utóbbi nem is áll messze a valóságtól. A képregény humora egyébként sok helyen önironikus. Azt pedig szeretem. Nagyon.

Na de hogy erről a felkoncolandó Raptaurról is legyen már szó. Kérem szépen ez egy idegen ragadozó (nem vicc, alien predatorként hivatkozik rá az előszó), ami most figyeljetek, láthatatlanná tud válni. Viszont, és most kapaszkodjatok meg: infravörös és röntgen látása is van! És agyakat szüpürtyöl mellesleg. Hát, hogy miért? Azt csak a Jóisten tudja.

A hajtóvadászat közben Dredd megsebesül, de összefoltozzák, tudjátok az életben tartó kamrának hála lényegében Dredd halhatatlan. Jól seggbe rúgja a lényt, majd szétrobbantja valamiféle hangágyúval és THE END. Mindenki boldog, kivéve Raptaurt, aki halott, de már senkit sem érdekel.

Ami tetszett a képregényben: minden olyan panel, ahol nem volt eszeveszett vérengzés. Szépek a képek, és hajlamosak elvinni egy irányba, ha nem vigyázol. Azért nem olyan jó ez, csak első látásra.

Ami nem tetszett a képregényben: Raptaur és az ötlettelenül felépített sztori.

Ha Dreddet akartok olvasni, és nem akarjátok, hogy rögtön keserédes szájízt hagyjon maga után, ezt nem ajánlom. Helyette a Cursed Earth Sagat, vagy a Day The Law Died-ot vegyétek kézbe. Higgyétek el, azok megérik a pénzüket. A képek a képregényből kerültek kifényképezésre.

Sziasztok!

Sziasztok!

Ma a Britannia kapitány képregényt (Alan Davis, Alan Moore, Fumax Kiadó, 2019) vesézem ki nektek, ha szeretnétek, ha nem.

"Egy párhuzamos világban saját alternatív énjeimmel harcolok egy csapat parahumán zsoldos oldalán, akik azt akarják, segítsek a tévesen megvádolt uralkodónőnek... Volt már, hogy egy mondat felénél rájöttél: teljes képtelenség amit összehordasz?"
(részlet a képregényből, ford.: Lunczer Gábor)

Alan Moore-tól megszokhattuk, hogy "uzsgyi neki, csapjunk is a közepébe" módon kezdi el a történeteit. Jelen bejegyzés alanyánál is erről van szó. Konkrétan a képregény első 100 oldalán azt se tudtam, hogy ez mi a szar. De nem csak én voltam így ezzel. Ugyanis a képregény főhőse, Brian "lúzer" Braddock se nagyon érti, ki kivel van a képregényben, vagy hogy hova is akar ez az egész összevisszaság kilyukadni.

Szóval igen. A "mi a szart olvasok érzés" kitartott a képregény nagy részén keresztül, viszont gondoltam, hogy Alan Moore képregénye tartogat még számomra dolgokat. De ne szaladjunk egyből a végére.

Az egész képregény azzal kezdődik, hogy az egyik alternatív világban zavar támad, egy elmebeteg szuperhumán (a politikus James Jaspers) valóságtorzító ténykedéseinek hála szétesett egy univerzum. Vagyis nem is itt kezdődik, hanem ott, hogy főhősünket majd' minden segítőjével együtt porítják, majd elföldelik. Ugyanis az a bizonyos gonosztevő készít egy hőspusztító biorobotot, aki az összes hőssel végez. Ebben a világban Merlin olyan nagyhatalmú lény, aki mindenek felett áll, kvázi istenség. Tervei közt szerepelt Britkapi feltámasztása és egy másik világban való bevetése. Mert egy másik univerzumban megismétlődni látszik a megsemmisült világnak a története. Bonyolultnak hangzik? Az is. Mert komolyan az olvasónak fingja sincs ki kivel van.

Miért is lúzer szerintem Braddock? Nem is nevezném hősnek. Igazából Braddock egy boxzsák, akit kényére-kedvére verhetnek agyon, amíg mások megmentik a világot. :D Ahogy a képregényben is ábrázolják, ő is csak egy sakkbábu, ami a hatalmasok sakkjátszmájának csak egy kis szereplője. Belecsöppen egy omniverzális koncepciós perbe, aminek következményeképpen egy egész univerzum egy gombnyomással törlődik a valóságból. Még mindig nem értitek mit írok? :D Nem csodálom, ezt el kell olvasni.

Igazából ez a képregény nem olyan, mint egy átlagos szuperhős képregény. Nekem a kedvencem a valóságtorzító politikus James Jaspers valós politikusokat kifigurázó karikatúrája. Moore őszinte, a politikusokról alkotott véleményét egyértelműen elénk tárja. A politikusok úgy alakítják a valóságot, ahogy akarják. A képregényben is a hősöket koncentrációs táborokba zárják annak ellenére, hogy sose tettek semmi rosszat. De Jaspers ezt sugallja. És a népnek ez pont elég.

Még egy pozitívum: a végjáték. Lebilincselő vizuális élmény volt az utolsó fejezet, ahol a valóságtorzító Jaspers a másik énje által teremtett biorobottal harcol a megmaradásért. Mint egy absztrakt festmény. Gyönyörű színek, rajzok. Nem mintha máshol ronda lenne a képregény, de ez kifejezetten tetszett.

A Fumax Kiadó képregényeinek megjelenését szerintem nem kell már külön bemutatnom. De azért megismételném magam azok kedvéért, akik még nem ismerik (van ilyen?) a kiadványaikat. Pazar, profi, igényes megjelenés. A könyvben kapunk még csomó vázlatrajzot, borítógrafikát, és egy Alan Moore előszót is.

A képeket a képregényből fényképeztem ki. Szeretettel ajánlom mindenkinek, aki kicsit elgondolkodtatóbb darabot venne a kezébe.

Sziasztok!

Sziasztok!

Heti csemegénk a Judge Dredd: The Book of the Dead képregény lesz (Morrison-Millar-Power, Egmont, 1995., első megjelenése: 2000AD Magazine 859-866 Prog.)

„-Szóval mi a helyzet Egyiptommal Joe? Azt hallottuk, hogy meg akartak etetni egy ősi istenükkel. Ez igaz? Mi történt?
-Mégis mit gondolsz Hershey? Nem egyeztem bele a dologba. Mi lenne, ha ráállítanál valami akciódúsabb melóra?

(részlet a képregényből, Hershey és Dredd párbeszéde, fordította: jómagam)

Az idézettel le is lőttem a képregény poénját. Dreddet Egyiptomba hívják egy bíró-csereprogram keretében azzal az indokkal, hogy Mega City 1. és Luxor kulturálisan közeledjen egymáshoz. Az egyiptomi bírók sem lacafacáznak, ha a bűnüldözésről van szó. Egy almalopásért villámló botokkal vágják le az emberek kezét. Nyilván, ismerve a Dredd világát, ez csöppet sem meglepő.

Miközben Dredd ismerkedik a luxori kultúrával (értsd: meglátogat egy hullafeldolgozó üzemet), közben egy múmiaszerű aszott tutymallék vadássza le a bírókat, köztük sajnos a luxori főbírót is. A tutymallék ugyanis bírókkal táplálkozik. Az egyik képkockán látszik, ahogy Dredd megkínálja az igazságosztójával, de a lénynek meg se kottyan a mellkas szétrobbantása.

Hamar kiderül, hogy az undormány neve Ankhhor, egy ősi mittudoménmi, aki istennek képzeli magát. Ebben lehet is valami, mert 3000 éven keresztül szépen melankóliában aluszkált egy kényelmes szarkofágban (a wikipédia szerint Anhhor a líbiai libu törzs főnöke volt az ókori egyiptomi XXII. dinasztia vége felé, V. Sesonk uralkodása alatt).

Szóval a kriptaszökevény elhatározza, hogy genetikai állományát felfrissítené Dredd bíró testnedveinek kiszopkodásával, és akkor újra teljes életet élhetne. Dredd ágáll a dolog ellen persze. Kiderül, hogy Ankhhornak több áruló bíró is segít, Dredd őket rövid úton elintézi, majd Ankhhorral is végez a hullafeldolgozóban. Erős idegzetűeknek ajánlott képsorok, ahogy a gonosz halottat vérpermet közepette nyúzzák és szedik darabokra a gépezet robotkarjai.

Ami tetszett a képregényben: Dredd továbbra is laza. Szépek, néha túl naturálisak a rajzok. Nagyon tetszett az egyiptomi bíró-dizájn és az a terület és nagyon részletesen van ábrázolva, szfinxszel, piramissal az atomsivatag közepén.

Ami nem tetszett benne: viszonylag kevés a párbeszéd, nem olyan összetett, mint a régi történetek, viszont aki szereti a trancsírt, annak tetszhet ez a képregény. Egyébként a múmia honnan a frászból ismerhet olyan szavakat, mint kromoszómák és gének? Mert szomjazik rájuk más férfiakból… hát nem tudom, ez így elég furán hangzik.

Sziasztok!

Sziasztok!

Múlt héten megérkezett az idei első magyar Spawn csomag. Megszállott rajongóhoz méltón neki is estem azonnal az Istenölőnek és a 18-as Kezdetek kötetnek. Utóbbi kerül most SPOILERESEN!! bemutatásra.

Mindig, amikor becsukom az éppen aktuális Spawn kötetet úgy érzem, hogy ebből simán elbírtam volna még párszáz oldallal. Spawn megint megmérettetik, mindezt olyan mesterien felépített és szerkesztett történeteken keresztül, hogy úgy érzem, hogy ez ismét a legjobb Spawn volt, amit eddig olvastam. Szerintem ez annak köszönhető, hogy minden fejezet olyan cliffhangerrel végződött, hogy muszáj volt tovább olvasni, és sajnos a kötet végén is így maradtam, szóval nagyon várom a következőt. :D

Az előző kötet végén Spawn legyőzte „urát”, Malebolgiát, így a pokol egyik királysága király nélkül maradt. Vagyis hát van királya, csak nem hajlandó átvenni a stafétát. Ez veszélyes. Így ugyanis a pokol különböző teremtményei, az elkárhozott lelkek visszatérnek a Földre, ezzel borsot törve az élők orra alá. Spawnnak van egy eltökélt terve, hatalmát felhasználva újrateremtené a Paradicsomot a Földön, mert tudja, ehhez meg volna minden hatalma.

Elég küzdelmes a kötet. Van itt tömeggyilkos vámpír szekta, akiket egy igen mesteri csavarral győz le Spawn. A vámpírok a bűnös embereket vadásznák le (kb. mindenki az), viszont Spawn elveszi a világ bűneit, és odaadja a vámpíroknak, így azok egymást marcangolják szét. Így elmondva nem hangzik jól, de tényleg nagyon ütött a dolog.

Spawn Japánban egy kis Szamuráj-Spawn történetbe csöppen, és epikus küzdelemben legyőzi a régen halott hős harcos uralkodót. Egy dolog zavart a történetben. Ki a fene foglalhatta el az uralkodó helyét, amin olyannyira meglepődött? :D Ugyanis a mesélő ezt direkt elmulasztja nekünk elmagyarázni. :D Kifejezetten zavart. Viszont a rajzok, a híd, a sárkány… Hej, micsoda gyönyörűség volt.

És eljutottunk a kedvenc részemhez: ismét van egy Antispawn! Nézzétek azt az első rajzot. Hát ez valami fantasztikus. Sok helyen teljes valójában csodálhatjuk meg az Antispawnt, aki most nem Jason Wynn, hanem egy másik régi ismerős (egy korábbi történet kisfiúja, aki iszákos és bántalmazó apja halálát Spawnra keni, pedig a fiú végzett vele, amikor besokallt. Valószínűleg a menny buherálta meg az elméjét, mikor erre rájön, már késő.). Az angyal letaszítja Spawnt a pokolba (vagyis hát a démonok is segítenek neki ebben), majd pedig ő maga is utána zuhan.

A pokoli háborúban Spawn ellen fordul egy régi jó barát. Hát ez mekkora volt, emberek. Én egészen Cog öngyilkosságáig úgy gondoltam, hogy micsoda önfeláldozó ember (vagy démon). :D Errefel ő a legnagyobb gané a Spawn univerzumában! Szenzációs. Én teljesen kiakadtam.

A vége pedig, hogy Cog száműzi Spawnt a földre, megfosztva a szimbiótájától, kész katarzis. Mondjuk megjelent Nyx is, akiről tudhatunk már egy-két dolgot (ő lesz minden Spawn-geek férfi álma: az eredeti She-Spawn!). Meg hát a szimbióta követi Alt a felszínre, szóval lesz itt még nemulass.

Egy kérdés maradt bennem csupán. Mikor jön a következő? Jöhetne már holnap!

A képeken balról jobbra: Antispawn, pokolbéli démonmaca és a megtört Jason Wynn. A képeket a Spawn 18. kötetéből fényképeztem (Mcfarlane-Holguin-Medina, Infinity, 2020.)

„- Mega City 1 büntetőkódex 334.8 paragrafus: Szándékos rongálás. Büntetése 2 év. 11-5C szakasz: lőfegyverrel visszaélés. 5 év. 34-A szakasz: ellenszegülés a letartóztatásnak. Ez 20 év. 9804: bíró elleni emberölési kísérlet…
- Jaj ne mondja már. Életf…
- Nem. Halál.”

Dredd bíró és a blokklázadás egyik felkelőjének rövid beszélgetése (részlet Judge Dredd: The official movie adaptation című képregényből, Cinergi & DC [1995], ford.: Én, azaz Peter Porker, máshol Jimbo)

Amint látjátok, ma a Dredd bíró film hivatalos képregényváltozatát veszem górcső alá. Képregényfilmből készült képregény, hát így nem hangzik túl veretesen. Mindenkit megnyugtatok, nincs akkora gond ezzel.

A képregényt Andrew Helfer írta, és Carlos Ezquerra rajzolta. A színekért Michael Danza volt a felelős. A képregény szerintem egy kellemes kis iparosmunka. a rajzok szerintem nagyon rendben vannak, a karakterek kinézete inkább képregényes, mint filmes, és a hátterek is részletesek. A színezés néhol hagy kívánnivalót maga után, sok helyen a háttereket alkotó rajzok a tompa színezésnek hála kicsit ködbe veszők, de nem zavaró a dolog, végig ad a képregénynek egy titokzatos hangulatot.

 A film sztorijával nem tudom ki mennyire van tisztában, én már nagyon régen láttam. A fő problémakör az emberek klónozása, Rico és Dredd, mint „testvérek” egymáshoz való viszonya (Dredd elítélte Ricot korábban, és elvileg ki is végezték, de túlélte). Dreddet elítélik egy Rico által elkövetett merényletért (a genetikai állományuk a klónozás miatt ugyanaz, ezért simán rákenik a dolgot). Közben Rico és a gonosz Judge Griffin egy klón bíró hadsereggel kívánja felváltani az igazi bírókat. A mészárlásról csak a párbeszédekből értesülünk, annyira nem vitték túlzásba ezek ábrázolását. Egyébként Rico végül klón Ricokkal akarja uralma alá vonni Mega City 1-et, de Dredd gyorsan közbelép és leejti a mélybe. Kicsit hirtelen lezárása volt a történetnek.

Kifejezetten tetszett az a rész, amikor az Angyal fiúk kerülnek a képbe, a Scott Wilson által alakított papa karaktere egyből beugrott, és az átkozott föld feelingje is átjárt egyből, bár ebből is keveset kapunk a képregényben (ahogy a filmben is). Ami engem kicsit zavart a történetben, hogy a nyugalmazott bírókat – a Day the Law Died Sagában megismert világhoz képest, ahol taníthattak halálukig – kiküldik meghalni az átkozott földre. Valljuk be, micsoda megbecsülés ez. Évtizedes szolgálat után hirtelen halál az atomsivatagban… A filmben is így volt tudom, de akkor is.

Összességében a képregényből árad a kilencvenes évek akciófilmes érzésvilága. Ez vagy bejön valakinek, vagy nem. Nekem tetszett.

Sziasztok!