Sziasztok! Legutóbbi bejegyzésem óta eltelt majd' egy hónap, mert éppen a King imádatnak hódolva elolvastam a Talizmánt, de ahogy letettem, belekezdtem egy gyöngyszembe, ami a poszt címében írt Repeta.

Amikor a facebookon a képregényekről szabadon csoportban említették, hogy megjelenik egy újabb must have képregény a fumaxnál, beugrottam a csőbe, főleg, hogy az írójáról (Bryan Lee O'Malley) már hallottam, hogy nagy népszerűségnek örvend. Igazából úgy jártam, mint anno a Mausnál.

Összességében egy rövid olvasmányt sikerült most a Fumax Kiadó jóvoltából beszerezni, engem a képregény rajzstílusa nem kötött le annyira, hogy percekig időzzek egy-egy panelon, de azért egy alaphangulatot ad a műnek. Végig az volt az érzésem, mintha egy rajzfilmet néznék, inkább, mintha egy tanmesét, a narrátor és a főszereplő, akik egy és ugyanaz a személy, folyamatos párbeszéde miatt.

A főszereplő egy maximalista, folyton elégedetlen fiatal felnőtt nő, Katie, aki szakácsként befutott, de saját éttermet szeretne, ami miatt egy házisárkánnyá lényegült. Egy nap viszont frankón begombázik, amitől össze-vissza hallucinál, majd végül egy kórházban ébred telecsövezve, bepelenkázva, oxigénpalackra kötve. Persze hogy nem. :D

A történetben a Repeta étterem háziszelleme ajándékot ad a kisnövésű Katienek, azzal az utasítással, hogy éjszakánként fogyasszon bolondgombát és reggelre minden rendben lesz, vagyis a hibát, amit aznap megbánt, annulálja egy alvással. Hát nem lett minden rendben. A kis Katie a folyamatos zsörtölődéstől, hibák keresésétől, és szerintem önző viselkedésétől egyre bizarrabb és elkorcsosultabb világokban találja magát, és a döntések kicsúsznak a kezei közül. A tanulságot mindenki vonja le maga a kötet végén, nekem azt mondta, hogy talán meg kellene békülnünk a hibáink következményeivel és nem kéne apró-cseprő dolgokból elefántot csinálni, illetve folyton elégedetlennek lennünk, mert akkor a gonosz háziszellem-énünk kicsinál idegileg.

A kötet humora szerintem rendben van, emiatt ajánlja a fülszöveg, de ez nem az a hahotázós humor, hanem az olyan "ó baszdmeg..." humor. Szerintem rendben van.

A kiadó köteteinek minőségéről kár lenne vitát nyitni, ez is tökéletes megvalósítás, szép kemény kötésben, egy számmal kisebb védőborítóval.

A képen a begombázós lány és a láthatatlan barátja, ami két panel a kötetből.

Bryan Lee O'Malley: Repeta (Fumax Kiadó, 2019.)

Sziasztok!

Mai nap a Locke&Key 2. kötetét veszem górcső alá, spoilermentesen.

Ismételten egy gyönyörű munkát adott ki a kezéből a Fumax kiadó, keménytáblás, védőborítós kiadványról van szó, szép domború fényes felirattal és kulccsal az elején és a hátoldalán is. Aki vett már kézbe "fumaxos" kiadványt, az tudja, hogy nem piskóta darabokról van szó.

Azért kezdtem el olvasni a Locke&Key, avagy Kulcs a zárját, mert nagy Stephen King rajongó vagyok, és reméltem, hogy a fia, Joe Hill is örökölt valamit az apja tehetségéből, nem csalódtam. Az első kötet kellően véres, akciódús jelenetekben volt gazdag, a szereplőkre végig a kútból kifelé sandító szörnyszülött árnyéka vetült, akiről csak sejteni lehet a könyv végén, hogy kicsoda. De hogy mi a francot is akar? Azt nem tudhatjuk. Még. Remélem azért kiderül a sztori végén. A kedvenc részeim a fejkulcsos bulik voltak, amiknek a második kötetre kiforr a jelentőségük. Az első rész szerintem nagyon jó horrorkötet.

Na már, ha a második kötet lenne a lényeg. Ez már nekem annyira nem a horror kategóriába tartozott. Nem tudom, nekem elég nagy a tűréshatárom, de az első kötetet ismerve tényleg lentebb vitte a horrorfaktort a második rész. Ez ismerős King könyveiből, amikor a tényleg félelmetes történéseket követően kicsit enged az olvasón, és valamivel könnyedebb, olykor humorosabb történéseket ír körül. Így nem olyan tömény a dolog. Persze a végefelé azért van marcangolás is, amire tényleg vágytam már a kötet közepe tájékán. :D Mert mondjuk tök jó, hogy hol életre kelt vérre szomjazó plüssmacik, hol gyilkos mókusok támadják meg a főszereplőket, azért az annyira nem üt. :D

Nagyon tetszik a történetben, hogy a kulcsok nagyon sokfélék, más és más erővel ruházzák fel a birtoklójukat, viszont kíváncsi lennék, hogy a fekete kulcs tényleg mire lesz jó, és hogy a kötet végi problémát, ugyanis hatalmas cliffhangerrel van vége a második résznek, hogyan fogják feloldani. Kíváncsian várom.

Gabriel Rodríguez rajzai nekem személy szerint nagyon tetszenek. A horror témához képest jóval könnyedebb karakterábrázolások, finom arcvonások csökkentik az olvasóra nehezedő nyomást. Viszont kifejezetten zavart, hogy a főszereplő kislány, akinek se bánata, se félelme nincs, bárgyú, mint a birka, minden rajzon ugyanaz a tátott szájú bamba lény. :D Lehet ez direkt van, de engem zavart.

Többet nem is írok, nekem nagyon tetszett, várom az utolsó kötetet, meg a történet lezárását.

A képen a kiadvány látható védőborítóban, majd anélkül, utána pedig két panel a képregényből.

Kiadta a Fumax Kiadó, 312. oldalon, 2019-ben.

Sziasztok!

Először rendeltem a Blackwells.com oldalról, és a héten meg is érkezett a rendelésem, szép masszív csomagolásban, kb. 3 hét elteltével. A postásbácsi jó fej volt, és még a kötet gerince sem ferdült.

A csomag az Edge of Spider-Geddon TPB-t tartalmazta. Sok Spiderverse történetet olvastam már, ezt főleg a Spider-Geddon sorozat korábbi megvásárlása miatt kellett beszereznem. A kép bal oldalán található a borítókép.

A történetekből megismerhetünk néhány Pókembert, akik válaszoltak a hívásra, tehát a Védelmezők csapatát gyarapítják. Nekem speciel az első rész tetszett a legjobban, ahol Spider-Punk, akarom mondani Pókember küzd meg egy jövőből érkező fenyegetéssel, ami egy robotszerű merchandise jogtulajdonos képében jelenik meg, aki minden Spider-punkkal kapcsolatos jogot birtokol, így jogot formál arra is, hogy elrabolja, és kirakati majomként mutogassa a jövőben, viszont van Punknak egy atombombája, ami a metáltetkós Hulk képében jelenik meg. :D Szerintem van egy hangulata annak, ahogy Punk a Ramones banda egyik dalának címével [Beat on the Brat (with a baseball bat)] ellátott baseball ütővel veri szét a motoros Thor fejét. :D De még a Mortal Kombat Scorpionjára is van utalás (Get over here!), amit még Anarchia kapitány is ért.

A másik kedvencem a kis Petey Parker és Ben Parker története, akik, mivel mindketten rendelkeznek a pók képességeivel, belecsöppennek pár oldal erejéig az utolsó vadászatba. Volt pár elrejtett poén a szövegben.

A kötet végén megisnerhetjük a Superior Octopust, aki lélekcserével került Peter testébe, de aztán valami megváltozott benne is, majd halála után az öntudata feltámad, a saját és Peter génjeiből megalkotta a superior Octopust, aki jó útra tér, és lényegében a klónozásnak köszönhetően halhatatlan. Ki a fene érti ezt? :D

Nekem továbbra is felüdülés a Spider-verse köteteket olvasni, a sok komoly hangvételű kötet, füzet mellett ezek igazi agymenések, ajánlom mindenkinek, aki csak ki akarja kapcsolni az agyát.

Egy korábbi spiderverse-el kapcsolatos írásom az alábbi linken érhető el: 

https://peterporkerkepregenyei.blog.hu/2018/10/28/dilipokok_protectors_of_the_spiderverse_web-warriors_ajanlo

Sziasztok!

Sziasztok!

A mai nap (és tegnap) sikerült elolvasni a V mint vérbosszú című képregényt. Tudom, hogy 2018-es kiadás, biztosan sokan is olvastátok, így sokaknak a cselekmény lehet nem újdonság, de úgy tartom helyesnek, ha kiírom a spoiler veszélyt, mert nem tudok spoilermentesen írni erről a remekműről.

Egyszer már nekiálltam, hogy elolvasom, aztán egy általam meg nem nevezett oknál fogva nem vittem haza a munkahelyemről, és kb. 20 oldal után abbahagytam és a szekrényben talált nyugalomra, de nem örökre.

A cselekmény egy párhuzamos valóságban játszódik, ahol egy harmadik világháborúban Afrika atomeső következtében biztosan megsemmisült, de valószínűleg Európa nagy része is. Angliának viszont nagy szerencséje volt, ugyanis a káoszt egy totalitárius rendszer bevezetésével sikerül megfékezniük. A rendszert nagyon jól megismerhetjük a képregény oldalairól, ugyanis a fő uralkodó párttagokat szépen egyenként megismerhetjük. A nagy testvér, itt a Vezér, mindent lát, mindent hall ugyanis, az egyéb testrészeivel pedig szaglászik és ha kell, büntet keményen. Utóbbit lényegében bármilyen mondvacsinált vád alapján, az előre elkészített vallomásra alapozva. Utalás van arra, hogy a homoszexuálisokat, az afroamerikai állampolgárokat szisztematikusan üldözték, és kiirtották. Persze az emberi aljasság nem ismer határokat. A meggyengült vezér helyére már sokan is pályáznak, vagyis részről részre egyre kevesebben, ahogy V "majdnem eléri a célját".

Ennek a rendszernek az áldozata a "V" fedőnevűként emlegetett terrorista, aki személyes bosszút kíván állni azokon, akik az internálótáborban kísérleteztek rajta, aminek a következménye az lett, hogy skizofrénia tüneteit mutatja, és kórosan versikékben és idézetekben beszél. Legalábbis az elején még azt hihetjük, hogy ez egy személyes bosszú, amit terrorizmussal álcáz, majd pedig olyan, mintha pont fordítva lett volna. Ugyanis V, aki Guy Fawkes-nak álcázva magát (utána olvastam ki az ipse, nem mondom meg ki volt, olvass utána Te is) mutat egy középső ujjat a rendszernek, és simán, aljas módon, mindenkin átgázolva táptalajt teremt az anarchiának, és egy szabad generációnak. Alan Moore viccesen szól az utószóban, hogy sajnos már nincs hely annak, hogy kifejtse, kicsoda V, de szerintem nem is kell arc neki, ahogyan a segédje említi, túlnőtte az eszme, amit képvisel, és ha látná az arcát, fél, hogy csalódna.

Nekem kedvenceim közé tartoznak az ilyen posztapokaliptikus, totalitárius rendszerbe helyezett történetek. Ebben a történetben is végig van egy bizonytalanság, hogy mikor buknak le már, és viszik őket a kivégzőosztag elé. A képi világa fantasztikus, David Lloyd nagyon jó munkát végzett. Alan Moore utószava pedig önironikus módon mutatja be, hogyan találta ki (vagy találták ki) a történetet.

A képen a magyar kiadás borítója látszódik, és a képregényből két panel. A kötet megvalósítása nem hagy maga után kívánnivalót.

Magyarul kiadta a Fumax Kiadó, 2018-ban.

Sziasztok!

Mára sikerült elolvasni a Dragonero 5., eddigi utolsó kötetét is. A sorozat korábbi részeivel is meg voltam elégedve, de ez most feltette a Bonellire a pontot. (Bocs).

Már az elején magával ragadt a Dragonero története, és minden alkalommal jó visszatérni a világába. Ezért is örültem, hogy ezúttal jóval több oldalon olvashattam egyik kedvenc hősöm kalandjait. Ezúttal Ian és ork haverja játsszák a főszerepet a könyv nagy részében, nem is bánom, mert ketten együtt nagyon hülyék, lazák. Ebben a kötetben olyan dolgok történnek és olyan gyorsan, hogy csak úgy kapkodtam a fejem. Végre felpörögtek az események, remélem ez így is marad, mert sokkal élvezhetőbb, mint a birodalmi diplomáciáról szóló fejezetek.

Nos végre láthattam sárkányt, amire vágyott a szívem, jó, tudom, korábban is volt egy-egy panelon, de most aztán dúskálunk bennük, meg mindenféle szörnyben. Kiléptünk ugyanis az eddig megszokott fantasy sablonból. A képen is látszódik, hogy van gonosz asszony, aki raptoron lovagol, de a fürkészek se csak simán lovagolnak, hátasként használják a varánuszt bakker.

Már az első történet is király volt, mert egy látszólag jóravaló, és elvileg csak jóra használható képességű emberkéről derül ki, hogy egy akasztani való pernahajder, és olyan menő gonoszt kapunk, akit egyből megszerettem, ugyanis van abban valami igazság, hogy a világ elvárásainak nem mindig lehet megfelelni, vagy hogy a puszta jóindulat és segítőkészség nem egyenes út a megélhetéshez.

A vérfiak származásáról többet megtudhattunk volna, de az is nagyon király volt, hogy Ian harcai, múltja jobban kibontakozik a kötetben, és a világ társadalmáról is sokat megtudhatunk. Én például nem gondoltam volna, hogy a mágusokat védnők védik, akik életük árán is kötelesek megvédeni mesterüket, és ha elbuknak, az minimum halállal jár, megsúgom, van rosszabb büntetés is.

És végre olyan akciók voltak, hogy ihaj. Élnek a panelek, csonkolódnak a végtagok, döfődnek a dárdák, reccsennek a csontok. Most valahogy sokkal élőbbnek tűnt a dolog, mint eddig.

A történeteket Luca Enoch írta, aki valahogy nagyon ráérzett. A rajzokért Gianluigi Gregorini, Andrea Bormida és Giacomo Pueroni a felelősek. Tisztelet azért, hogy a rajzok minősége folyamatosan magas szintet képvisel, kifejezetten tetszettek az óriásférges és városos képek.

A képen a kötetből kivett képek láthatók. A magyar kiadást a Goobo Kiadónak köszönhetjük.

Dragonero- A vérfiak királynője (Goobo Kiadó, 2019., TPB, 288. oldal)

Sziasztok! Ma az NMK eddig utolsóként megjelent kötetét vesézem ki, spoileresen.

Thor most megjelent történetét Walt Simonson írta és rajzolta, nekem nagyon tetszettek a kötet klasszikus kinézetű rajzai, amik a képen is láthatóak.

Kicsit furcsa érzésem támadt, amikor befejeztem ezt a kötetet, mert ahogy a cím is mutatja, befejezetlennek éreztem, és kicsit értetlenül is állok, hogy miért pont ezt a történetszálat kellett kiadni (csakúgy, mint mondjuk a cspv2 első 6 részénél).

Spoiler következik.

Komolyan.

Na szóval a történet nekem alapvetően tetszett, bár az utolsó viking csak a kötet utolsó harmadában jelenik meg, hogy aztán hősi halált is haljon. Lehetett volna a kötet címe akár Thor és Bill, ha már körülötte forog a nagy része. Mondjuk az a sztori legalább király volt, nem egy vénember harca a Godzsirával 

Bill amúgy a kötet elején található egérlószerű ocsmány jószág, aki még a pókot is kiharapja a sarokból, nos ő népe legnagyobb harcosa, akit genetikailag módosítottak ilyenre, hogy a démonokkal elbírjon, akik a népét fenyegették. Gratulálok, nem sikerült. Mondjuk régi alakjában is olyan a feje, mint Csillag Patrik és a Dragon Ballból ismert Boo szerelemgyereke. Hát mit mondjak. Mondjuk a hősiességnek, bajtársiasságnak egyik történet sincs híján, és nagyon nagy hangsúlyt fektetett az író a mitológiai lényeknek, kifejezetten Fogcsikorgató és Fogvicsorgató tetszett, mint a Thor szekerét húzó két kecske.

Az utolsó viking történet egyébként meghatott, adott egy öregember, aki egy harcias nép szülötte, és valahogy csak bejutna a Valhallába, ha már van olyan, és ezt nem mondom, de nemes halállal lehet csak elérni. Tényleg szép volt.

No de a befejezetlenségről annyit, hogy ki a fene volt az az ördög koma, aki mindig Doomot ütött a kardjára? Még jó, hogy oldalakon keresztül mutogatták, hogy aztán azt se tudjuk, ki az.

Utóbbi miatt érthetetlen számomra, miért egy ilyen in medias res sztorit szedtek össze nekünk egy kötetben, kicsit kapkodós ez így. No mindegy. Amúgy szórakoztató volt. 

A kötet minősége továbbra is tetszik, vannak benne piros képes lapok.

Legközelebb Sandman, vagy Locke. De lehet hogy egyik se, hanem Dragonero. Majd meglátjuk.

Sziasztok.

Sziasztok!

Ma a Tarot Café manwha sorozat első 5 részét vesézném ki, szigorúan olvasói szemmel.

A legutóbbi Fumax kiadós rendelésemnél ajándékként a Tarot Café sorozat első 5 részét kértem, gondoltam kapok 5 füzetet és jóvan. Amikor kibontottam a csomagot elfelejtettem ánbokszing videjót csinálni, pedig megérte volna. A Tarot Café ugyanis, nem kis meglepetésemre, kis méretű tpb. Soha nem volt még szerencsém mangához, éppen ideje volt belekóstolni.

Az első kötetet úgy vettem kézbe, hogy azt se tudtam mi fán terem ez a dió. Tájékoztat a borító hogy manwha, fantasy. Fingom nem volt, ez mit jelent. A manwha a koreai képregény gyűjtőneve ugyanis.

A története elég komplex. A jósnő/boszorkány Pamela történetét ismerhetjük meg, akihez nem átlagos emberek járnak a jövendő után kérdezősködni. Tetszik benne, hogy szépen építkezik, minden fejezetben haladunk a teljes kép felé, az adott mellékszereplő történetén át a főszereplőéből is egyre többet kapunk. A történetek szerintem alapjáraton nőknek szólnak, ugyanis nem nélkülözi a romantikát. Alapvetően nekem tetszettek, mert olyan mítikus lényeket ismerhetünk meg, akik nem a szokásos fantasy sablonok.

A képregényt Sang Sun Park rajzolta és írta nagyrészt. A rajzok egyenletes minőséget mutatnak, engem csak az zavart benne, hogy a férfiak túlságosan nőiesek, mondjuk az ötödik kötet végére megszoktam, de tényleg zavaró, hogy mindenki nőnek néz ki. Nem tudom, van-e ennek köze a koreai férfiideálhoz, de gyanítom. A gonosz férfi karakterek viszont nem nőiesek.

Viszonylag rövid olvasmányok annak ellenére, hogy egyenként 180 oldalasak.

Ami kifejezetten tetszett a dark fantasys sztorik mellett, hogy hozza az általam ismert animés mangás poénokat, és rajz stílusban is igazodik ezekhez, ilyenkor a karakterek arca olyan bugyuta, hogy önkéntelenül felröhögtem, mondjuk amikor Pamela öngyilkos akar lenni, és fellógatja magát, majd megcsapatja magát egy villámmal, majd leugrik egy magas épületről, hát az nagyon szórakoztató volt.

A kötetek jó megvalósításúak, jó őket kézbe venni, már a méretükből adódóan is.

A képen az ötödik kötet borítója látható. (Tarot Café 5., Fumax, 2008.)

Sziasztok!

Sokszor előfordult már velem, hogy egy bizonyos történet, legyen az film, képregény, regény főgonoszának jobban szurkolok, hogy elérje a célját, mint a jóknak kikiáltott főszereplőknek. A Marvel filmek koronájának nevezett Végjáték, vagy előtte a Végtelen háború esetén is így volt ez, már csak azért is, mert egy csettintéssel kitörölném ezt az egész zagyvaságot a filmtörténelemből. Egy jó eredménye azért volt az utolsó Bosszúállók filmnek, egyből megjött a kedvem, hogy a rendesen megírt történetét is elolvassam, hogyan jutottak a kövek a birtokába Thanosnak, a rusnya titánnak.

Nem tudom, van-e értelme egy több tíz éves képregény esetében spoilerekről beszélni, aki még nem olvasta esetleg a Thanos Questet, vagy a Thanos győzt, és zavarja a spoiler az ne olvassa tovább a bejegyzést.

Thanos, az ismert történet szerint ki akarja irtani az univerzum felét, pusztán azon az alapon, hogy a túlnépesedés problémáját megoldja. A filmek nem térnek ki rá, de mindezt csupán a Halál úrnő iránti szerelemből teszi, ugyanis ő kéri meg rá, hogy megcsappant bevételeit kicsit felturbózza. A kövek iránti kereslet is ekkor nő meg :D

Sorban felkeresi a kövek őrzőit, hogy két oldalnyi harcok közepette, rendesen megalázva őket, elvegye a köveiket. :D Kérdésem csak annyi lenne, hogy a Végtelen hatalomban meg őt dobják át a palánkon, akkor mi történt vele? Na mindegy. Thanos hősszerelmes módjára írtja az ártatlanokat, felettébb megható. Azért ezt az Utazó sem hagyhatja annyiban, és ismét feltámad Drax, a Pusztító, akik Adam Warlock mellett szerintem nagyon megszínesítik a történetet. Drax egy bunkó, az Utazó egy naiv hülye, Adam meg nagyképű. :D Kivételesen tetszett a Mega Marvelben, hogy az Utazó és Adam eredetét is megismerhetjük két néhány oldalas visszatekintésben. És pont ott ér véget a történet, ahol a Végtelen hatalom elkezdődik.

Ron Lim rajzai nekem már klasszikusak, nagyon szeretem a rajzait, kicsit nosztalgikus hangulatot árasztanak, Jim Starlin meg marha jó történeteket rakott elénk, bár ha egy csettintéssel el lehet törölni a lakosság felét, akkor miért nem az általunk termelt szemét egészét törölte el Thanos, hogy megmentse a földet, vagy duplázta meg az erőforrásokat, hogy megakadályozza az éhínséget... költői a kérdés. Szegény pszichopata kicsit.

A Thanos győz kötet (Fumax) sajátos, letargikus hangvételű. Thanos a mindenek uraként uralkodik a kihalt univerzum fölött, viszont, mivel a Halál még mindig nem mutat iránta szerelmet, még a megmaradt néhány élet kioltásán ügyködik. Találkozhatunk a kötetben a Future Hulkkal (akit én a Spider-man 2099 egyik alternatív Hulkjaként azonosítottam, de nem biztos, hogy pont ő az), aki megtört, láncos kutyaként tengődik Thanos oldalán. Örök haverja, a már Bukottként elhíresült Utazó is odapofátlankodik, hogy beleköpjön a levesébe, mondjuk az univerzum már ennél kihaltabb nem lehet, nem tudom, mi hajtja a bosszún kívül. Thanos király, az öreg ezért segítségül hívja fiatal énjét, akivel kinyírnak még pár ártatlant, majd a fiatal csalódottságában kitörli ezt a jövőt a lehetséges jövők sorából, Halál úrnő pedig csak annyit mond, Thanos győzött. A története nem egy nagy valami, de a rajzok nekem kifejezetten tetszettek, modernek, a szereplők élők, a tájak meg holtak.

Ajánlom mindkét kötetet. Imitt amott egy két 16-18-as karikás képet láthatunk bennük, amikor pl. puszta erőből darabokra tépik a Vasembert, vagy a halál egyik szolgáját.

Thanos győz Fumax, 2019., Mega Marvel 4. Thanos (Kingpin, 2019.) A képek az utóbbi kötetből valók.

Sziasztok! 

Ma a Fumax nagy Marvel képregénygyűjteményének egy darabját fogom bemutatni, ha már megkaptam nevem napjára anno, és végre sorra kerülhetett az olvasási listámon. A Loki az, amint a cím és a kép mutatja. Megjegyzem, hogy spoileres leírás, bár a képregény már nem mai csirke.

A Fumax-féle képregényeket mindig jó kézbe venni, nincs ez másként a Lokival sem, ami megint egy szép túlméretes darab, kemény kötésben, a maga százegynéhány oldalával viszont nem a vaskosabb darabok közé tartozik, nem is hosszú olvasmány. A 4 részes Loki minisorozatot tartalmazza, plusz, ami nekem mindig bejön, hogy kapunk a végén egy kis plusz leírást, a képregény írójának jegyzeteit. Loki nekem az egyik kedvenc karakterem a filmekben, képregényben még nem nagyon találkoztam olyannal, ami tényleg rá helyezi a hangsúlyt, így kíváncsian vágtam bele az olvasásába.

A képregény sajátos szituációval indít, Loki láncra verte Thort, és kikiáltotta magát Asgard királyának. Persze ez nem tetszik sokaknak, de nem igazán tudnak vele mit kezdeni. A történet tényleg körülötte forog, ahogyan az állandó megvetettként végre uralkodhat, de hiába ő a király, Thor árnyékából így sem tud előtörni. Loki uralkodásának néhány napja alatt megtapasztalhatja, milyen nehéz állandóan a kisemberek piszlicsáré ügyeivel foglalkozni, közben pedig örlődik. Szépen bemutatásra kerül a karakter, a gyermekkorától kezdve, meggyalázóit folyamatosan szembesíti azokkal a bűnökkel, amiket ellene elkövettek, és így egyre inkább szimpatikussá válik a karakter, ugyanis senki nem mond neki ellent. Uralkodásának nagy tette lenne, hogy lefejezteti testvérét, de önmagával küzdve rájön, hogy csak Thor volt az, aki igazán testvéreként szerette, amikor erre rájön, akkor már késő... :D

A képregény ábrázolásmódja szerintem nagyon egyedi, jól mutatja, hogy a festmény is alkalmas a történet ilyen módon való elmesélésére. Loki karaktere eltúlozva rondára sikeredett, az asgardi istenek pedig gyönyörűek, ezzel is erősítve, hogy szegény főszereplőnket szétszívatták egész életében, nem csak a származása, hanem a kinézete miatt is. Legalábbis jól érzékeltette a művész, hogy ő nem oda való. Egyedül talán akkor tetszett volna jobban, ha kicsit erősebb a színhasználat, de nyilván ez a művész dolga, én nem értek hozzá.

Nagyon tetszett a fordításban, hogy próbáltak egyfajta úriasabb, elegánsabb színt vinni a mondatokba, így jobban elhiszem, hogy asgardi istenek mondják, ami oda van írva. Nehéz ráhangolódni, amire sikerült, kb. végére is értem.

Összességében pozitív élmény volt a Loki képregény, a kiadótól megszokott fantasztikus minőségben, és kis plusz tartalommal. Csak így tovább.

A képen a borító látható, mellett pedig egy melles csaj, aki valamiféle jósnő volt, de kit is érdekel? :D

Kiadta a Fumax, keménykötésben, 104 oldalon, 2019-ben.

Sziasztok!

A nagy Bosszúállók őrület mellett azért szakítottam időt Spawnra. Egy hónap sem telt el, már el is olvastam a négy új kötetet, letehetetlen kalandot kaptunk ismét, erről írnék kis szösszenetet, viszont nem tudok róla spoilermentesen írni, szóval aki még nem olvasta, és zavarja a spoileres utalgatás, az ne olvassa tovább a bejegyzést.

A helyzet az, hogy a 11. kötet nehezen indult be, olyan érzésem volt mintha a történet nem haladt volna semerre se. Összességében viszont a 14. kötet végére megváltozott a véleményem. Néhány karakter visszatér, nagy kalamajkát okoz, majd eltűnik ismét. Első érzésre olyan, mintha ismételné magát állandóan, aztán később ilyen kérdések foglalkoztattak, hogy  nem érdemlünk meg új szereplőket? Új gonoszok? 300 részen keresztül hókusz-pókusz csoki kókusz mondóka fog kísérteni? Meg tudnak-e halni egyáltalán a szereplők? Én megmondom őszintén, bármi fordulat történt a képregényben, nem tudtam aggódni, amúgy is valami csoda folytán megmenekül, aki bajba jutott. Így viszont minden félelem nélkül lehet élvezni a vérontást, amit rendeznek... vannak viszont olyan történések, helyszínek, fordulatok, amik valószínűleg hosszú távon hatnak majd ki Spawn sorsára, gondolok itt a Zöld Világra, vagy az Al Simmonssal való leszámolásra, ami lehet a sorssal való megbékélés jele. Mi lehet álom és mi a valóság? Gondolom majd kiderül.

 Viszont hiába kerülnek elő újra és újra a pokolból a kisördögökkel alkut kötő gyerekgyilkos fagylaltárusok és instant pszichopata hajasbabák, a karakterek olyan markánsak, egyszerre régiek és újak, hogy nem érzi az ember unalmasnak. A kedvenc történetem a bennünk lakó ördög volt, ami "megszállottsággal magyarázza a pszichopátiát". Sam és Twitch karakterei előtérbe kerülnek, ami szerintem jót tesz a sztorinak, kicsit ilyen lepukkant noiros krimi hangulatot kölcsönöz az oldalaknak, emellett a finomnak nem mondható humoruk visz mindent. A 14. kötet vége meg ismét egy olyan cliffhangerrel szolgál, hogy már olvasnám tovább a 15. kötetet. :(

A rajzok fenomenálisak. Olyan részletesek, szemet gyönyörködtetőek, hogy a képek nézegetése teszi ki a legtöbb időt az olvasásból. Nekem legalábbis. Volt egy kép, egy elhagyott raktárban, éjszaka, szakadó eső, az ablakokon folyt a víz, meg kellett állnom megmutatni barátnőmnek, hogy ezt figyeld, így a 90. rész környékén is ilyen színvonal van, ilyen élő. Mert lehet rövid sorokat igényesen összehozni, de ezek az aprólékos képek tiszteletet ébresztettek bennem, hogy ennyi képregényen át is ugyanolyan a rajzok színvonala. Látszik, hogy a készítők, és a kötetek megjelenése alapján a magyar kiadó is tiszteli az olvasót. És mint tudjuk, Amerikában már a 300. részhez közeledünk. Nem oktalanul.

Várom a következő részeket, meg a különszámokat is, mert itthon ez igazi gyöngyszem, megéri ráfordítani a pénzt és az időt.

A képen az egyik borítókép (Wings of redemption), amit kicsit megszerkesztettem.